Véletlen szerencse

14. fejezet

2012-02-07T17:42:00.003+01:00

Nos igen, végre megérkezett az új rész. Tudom, rettentő sokat kellett rá várni, de cserébe jó hosszú lett (80 szó híján 4000, ami kábé kétszerese egy átlag VSz fejezetnek) Remélem tetszeni fog, és írtok majd komit, illetve egy kérés/kérdéssel fordulnék Felétek. Szóval, lesz most egy fejezet, és az utána következőben elég sok Rudi lesz, majdhogynem az egész fejezetben jelen lesz, a kérdésem arra vonatkozna, hogy mit szólnátok egy esetleges Regi-Rudi váltó szemszöghöz? (hogy valamennyi Rudi valamennyi pedig Regi szemszögéből van írva) Várom a véleményeket erről (és persze a fejezetről is)

Az előző rész végén nagyon szépen köszönöm a komikat, és a válasz szokás szerint itt és most érkezik rájuk :)

iuwan: Igeen, igyekeztem a magyar rendőr sztereotípiákból felépíteni az itteni rendőröket. :D A buli meg... :D szokásos Regi-féle... :P köszi a komit, puszi :)

Dórika: Jajj, ennek nagyon örülök :) Hát, bevallom hősiesen, Jaimét én is... :D Meg természetesen Kimit és Fernit is :D Örülök hogy tetszett, és bár sietni nagyon nem tudtam a frissel, de azért hoztam, ígérem legközelebb gyorsabban megy majd :) köszi hogy írtál, puszi :)

Babu: Ja hogy jogsi nélkül is veszekszel? :P eeejj :D A rend őrei köztudottan mindig a lehető legrosszabb helyen vannak - tapasztalat... khmm... xD Iiigen, Regi már csak ilyen munkamániás (valószínű, ha nekem lenne olyan munkám, mint neki, én is az lennék :D) Óóó, akkor a 16. fejezetet nagyon fogja díjazni a Rudi-fanatista lényed :P

Igazság szerint én nem rajongok annyira a röpiért, nyáron mégis mindig rávesznek, innen jött az ötlet... És onnan, hogy mennyire nem fair az, amikor osztálytáborban lányok fiúk ellen meccselnek, és a fiúk csapatában ott van a sulis röpicsapat kapitánya, és rajta kívül három alapember onnan... Köszi... xD Úgyhogy ze egy kis revans volt az erősebbik nemen :D
Kimi már csak ilyen :D (khmm... mellesleg épp most nyerte meg az első tesztet az idén... :P azt hiszem remek visszatérés. :P *.*) Ja szóval a részegen ki mit mond dologhoz... Nálunk - lévén biosz-kémia szakosok vagyunk - mindenféle latin elnevezések és besorolások a nyelvtörők (például subcoccinella septempunctata - hétpettyes katicabogár latinul; illetve a szemipermeábilis, azaz félig-áteresztő :D Ameddig ezt ki tudja valaki mondani, addig nem részeg... :D) Rudi? Hát ez jó kérdés... :D balladai homály leplezi :D
iiigen, polyvore naagyon naagyon jó dolog :D És a kövi pedig itt is van (csak pöppet lentebb... :D) köszi, hogy írtál, puszi :)

Dorililien: Nagyon örülök, hogy tetszett :) Nos igen, én is kíváncsi lennék egy magyar rendőr arcára, mikor épp Kimi Raikkönent igazoltatja... :D Ha lesz Jaime_Regi csók (nem tudom, mit próbálok itt titokzatoskodni, úgyis midnenki tudja, hogy lesz...xD) szóval mindenképp várat még magára, de annyit elárulok, hogy már meg van írva, és nem éppen romantikus keretek közt fog elcsattanni (háháá, ebből tuti senki nem jön rá a holra a hogyanra és a mikéntre *vállonveregeti magát* :D) köszönöm, hogy írtál, puszi :)

Viki: Örülök, hogy tetszett :) Dee :D A kimis dolog az úgy van, hogy direkt olyan szavakat mondott, amiket már begyakorolt :D Meg egyébként is, ő finn, ergó képtelen a részegségre... :P ;) Hát konkrétan a következőben se Jaime, se Rudi :D Az utánakövetkezőben Rudi biztos, és lehet, hogy kisbika is, de erről még nem vagyok meggyőződve. A Jaime csók pedig, mint említettem várat még magára :P Köszi, hogy írtál, puszi :)

Még egyszer, nagyon nagyon köszönöm a komikat, tényleg rettentő boldoggá tudtok velük tenni :) millió puszi, Dorcsy

14. fejezet

(Enrique Iglesias - I Like How It Feels feat. Pitbull & The WAV.s)

Álmosan és borzasztóan másnaposan botladoztam le a konyhába,ahol Tami ült az asztalnál egy bögre kávét szuggerálva.

–Jó reggelt! – köszöntöttem, mire felkapta a fejét.

– Neked is. Ott van kávé a konyhapulton. Most főtt le. –Hálásan biccentettem, majd kitöltöttem az éltető nedűt a bögrémbe egy kistejjel hígítva, majd belepakoltam két kanál cukrot.

– Többiek? – kérdeztem Tamitól miközben a kávématszürcsölgetve leültem az asztalhoz.

– Tommi, Seb és Jaime elmentek edzeni, Gergő lement apályára, Britta alszik, Kimiékkel meg még nem találkoztam – vonta meg a vállát.

– Jössz velem futni? – invitáltam magammal, mire végignézetta szerelésemen. Fekete Adidas futónadrágban, pirosas színű, Nikesportmelltartóra felvett szintén fekete bő pulcsiban és futócipőben álltam veleszembe.

– A szokásos táv? – kérdezte, mire megráztam a fejem.

– Kevesebb, rehabilitálódok. – A bokámra böktem, jelezvénmár megint a szokásos probléma.

– Akkor megyek. Csak átkapom a ruhám. – Felpattant a székrőlés felsietett az emeletre, majd néhány perccel később már az enyéméhez hasonlószerelésben állt előttem.

– Na és mi újság Sebbel? – kérdeztem miközben elindultunkkocogva a tó partján.

– Mi lenne? – fordult felém érdeklődve.

– Tami, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Látom,hogy viselkedik veled, és te hogy vele. Szóval?

– Nagyon rendes srác, kedves, aranyos, vicces, emellettszexi is és iszonyat jól néz ki, de idősebb nálam, ami engem annyira nemzavarna, de azt gondolom, őt igen. És egyébként is, ő állandóan utazik, én megMilánó és Pest között ingázom.

– Szóval félsz belevágni – vigyorogtam a lányra, aki csaklemondóan megingatta a fejét.

– Gini, alig egy napja ismerem. Az is csoda, hogy ennyi időalatt barátok lettünk. Ha esetleg lesz is bármi, majd kialakul. De a bátyámatismerve úgyse lesz semmi. Á szar helyzet az egész. – Legyintett egyet,jelezvén, hogy a témával kapcsolatban nincs több mondanivalója.

– És a spanyoloddal mi van? – Határozottan jobb volt a kedveígy, hogy a témát elterelte magáról rám.

– Nem a spanyolom. Csak egy spanyol, aki nagyon szimpatikus.

– Aha. Neked minden spanyol „nagyon szimpatikus”. – Azarcára széles vigyor ült ki, mire löktem rajta egyet. Csak hogy kevésbé örüljönmagának.

– Egyébként sem mindenspanyol. Busquetst például kifejezetten nem kedvelem.

– Aham. Egy a mennyi ellen is? A spanyol válogatott komplettkerete, Enrique Iglesias, Daní Martin, Fernando Alonso, Jaime, Nadal…Folytassam? – számolta az ujjain, de aztán újra komolyra fordította a szót. –Mellesleg ne terelj. Szóval, mi van Jaimével?

– Idézhetem a nagy klasszikust? Mi lenne? – vigyorogtam ráezúttal én, de csak megingatta a fejét. – Tegnap közöltem vele, hogy szívesenlesmárolnám. – Megvontam a vállam, de Tami ezt nem vette olyan könnyen, ésmegtorpant.

– És ezt csak így mondott? Erre mit csinált ő? – A kisebbikRudolf láthatóan teljesen fellelkesült

– Közölte, hogy benne lenne, ha nem lennék full részeg. Amiazért nem kicsit volt rendes dolog tőle.

– Miért józanon nem smárolnál vele? – kérdezte Tami, és úgytűnt, mintha kicsit elvesztette volna a fonalat.

– Dehogynem – vontam vállat vigyorogva, mire a szőke lányfelnevetett, és én is vele együtt kacagtam, felszabadultan boldogan. Csak nemigazán jutott eszünkbe, hogy a futás-nevetés nem a legjobb kombináció avilágon, pláne nem úgy, hogy az ember nem figyel maga elé. Pillanatokkal későbbegy meglehetősen izmos mellkassal néztem farkasszemet, és az ütközés erejétőlminden valószínűség szerint hanyatt is vágódtam volna, ha a szürke pólóbabújtatott felsőtest tulajdonosa meg nem tart a derekamnál fogva. Felnéztem, ígytekintetem összekapcsolódott megmentőm jégkék íriszével, és felismerve aszempár arcom féloldalas mosolyra húzódott.

– Lehet, hogy igazad volt a tegnapi őrangyalosmegjegyzéseddel – nevette el magát a spanyol, mire nekem is kuncognom kellett.

– Köszönöm – mosolyogtam töretlenül Jaiméra, és igazándibólvalószínűleg órákig képes lettem volna még nézni a szemeit, mindössze a fülembekúszó magyar káromkodásáradat akadályozta ezt meg.

Oldalra pillantottam, és a látvány felejthetetlen volt.Sebastian és Tami éppen közös erővel tanulmányoztak a velencei föld minőségét,mindezt persze testközelből, a salakozott futóösvényen fekve – egymáson.

– Mássz már le rólam, te szerencsétlen! – morogta Tami anémetnek, aki nagy nehezen elkezdett feltápászkodni barátnőmről, majdkészségesen a kezét nyújtotta, de a lány mit sem törődve vele, magától álltfel.

– Sebas, úgy mozogsz, mint a nagyanyám – vigyorgott a Jaimemellett álló Tommi, mire a spanyol, akinek az egyik keze még mindig a derekamonpihent, felnevetett. Na, nem mintha annyira zavart volna a testi kontaktus…

– Igen? Tegnap a csajod nem ezt mondta. – Sebastian arcáracsibészes mosoly kúszott és szemöldöke a magasba szaladt, majd abban apillanatban, hogy a finn lesápadt, elnevette a magát. Tommi, révén frappánsvisszavágást nem tudott, elkezdett rohanni Sebastian felé, aki viszontpillanatok alatt kapcsolt, és eszeveszett menekülésbe fogott. Úgy kergetőztek,mint két óvódás, végül az edző beérte a németet, lekevert neki egy sallert, ésvisszaballagtak hozzánk.

– Vettel, tudsz róla, hogy kurvára csontos a segged? –nézett Tami megrovón a németre, aki csak kajánul elvigyorodott.

– Lehet. Én nem tudok nyilatkozni, mert még nemszemrevételeztem a tiéd. De esetleg ezt megejthetnénk most. – Perverzenvonogatva a szemöldökét indult meg a lány felé, becélozva annak hátsófelét, deTami bemenekült Tommi mögé.

– Ments meg, ez egy elmebeteg! – A finn elnevette magát, ésújabb sallerrel díjazta Sebastian vicceskedését.

– Hé, veszélyességi pótlékot követelek! – játszott a német adurcás óvodást, mire elvigyorodtam.

– Hát Basika, ezzel a kéréseddel azt hiszem Christian felékéne fordulnod. Mondd neki, hogy az edződ terrorban tart. Vagy tudod mit?Perelj! – Jaime teljesen faarccal mondta végig a mondandóját, csak a legvégénröhögött bele.

– Nem vagy ám vicces – húzta el a száját a szőke német, denem állhattam meg tiltakozás nélkül.

– Na látod Seb, ebben nincs igazad. – A még mindig Tommimögött tartózkodó barátnőm felnevetett, mire Seb felé fordult.

– Tűzszünet? – kérdezte a német a kezét nyújtva. Tamióvatosan kilépett a finn mögül és gyanakodva rázta meg Vettel felé nyújtottkezét. Sebastiannak is csak ennyi kellett, vállára kapta a lányt, aki erre anémet hátát kezdte püfölni – hasztalan.

–Vettel! Tegyél le! Most! Sebastian! Kérlek! Könyörgöm Seb!– a lány hangja az indulatosból fokozatosan haladt a kétségbeesett felé, így anémet végül engedett, és karjába kapta Tamit, aki így újult erővel kezdte anémetet ütlegelni – ezúttal a mellkasát.

– Seb! Még van egy kilométered. – Szakította félbe Tommi amár tíz perce tartó Tami-Seb jelenetet. A német a száját húzva rakta le abarátnőmet, aki egyből felém sétált. Én amolyan „aha persze, tudod kinekmagyarázd, hogy nincs köztetek semmi” nézéssel jutalmaztam, mire csakszemforgatást kaptam válaszul.

A fiúk végül érzékeny búcsút vettek, és tovább indultak,persze csak azzal az egy utolsó intelemmel, hogy bele ne merjünk másba futni.Fejingatva kocogtunk keresztül a parkon, hogy lerövidítsük a futóösvény távját,amit egyébként teljesíteni szoktunk. A bokámnak külön jót tett a kis pihenő,így újból teljes igénybevételnek tudtam alávetni. Azt akartam, hogy helyrejöjjön, bár tisztában voltam azzal, hogy ez műtét nélkül lehetetlen, épp ezértkalkuláltam úgy, hogy legkésőbb télen kés alá fekszem. Nagyratörő terveimvoltak ugyanis. Egy olyan terv, amit már rég meg kellett volna valósítanom.Valami, amit még annak idején megígértem valakinek, és akkor, ott a velenceisalakos futópályán elhatároztam, hogy ha addig élek, akkor is megteszek mindentazért, hogy betartsam az ígéret rám eső részét.

Úgy döntöttem, békén hagyom Tamit, és nem hozom fel aVettel-témát, majd beszél ő, ha akar. Ami azt illeti, nem is nagyonbeszélgettünk már, mindkettőnket lekötött a futás. Az utolsó kétszáz méterkifejezetten nagy erőfeszítéseket igényelt, mert az már a betonúton volt,ráadásul a bokám is piszkosul fájt, de hősiesen lefutottam a távot.

Mikor visszaértünk a nyaralóba, ott már javában folyt azélet. Britta és Lily Lexivel kiegészülve a konyhában ténykedtek, és valamiebéd-félén dolgoztak, a nappaliban Kimi, Fer és Rudi henyéltek, a lépcsőn pedigéppen akkor vánszorgott le a két megfáradt harcos, és a nevető harmadik, Tommi.

– Mi van srácok, egyedül az edzőtök van kondiba? Puhányok –jókedvűen vigyorogtam a fotelbe lehuppanó Jaimére. A felém repülő párna előlkönnyedén félre léptem és bájos mosolyt küldtem a párnát útjára indító spanyolfelé. – Legközelebb korábban kelj fel hozzá. – Az újabb párna elől már akonyhába menekültem, hogy besegítsek az ott ténykedő lányoknak.

– A-a! – fordított meg Lexi. – Felmész, lezuhanyozol, utánaesetleg. – Boldogan követtem a lány utasításait, örülve annak, hogy megúszom afőzőcskézést. Bár hozzáteszem, ezzel lehet, hogy inkább a többiek jártak jól,ugyanis ha én a tűzhely elé álltam volna, valószínűleg két órával később mentővitt volna el mindenkit, és ezzel millió rajongó tini lány feketelistájánakélére ugrottam volna.

A zuhany alatt töltött időt a lehető legtovább húztam, és azuhanykabinból kilépve gondosan bekentem magam testápolóval, hogy még véletlense kelljen lent segíteni. A szobába törölközőben ballagtam vissza, és afehérnemű felvétele után egy szürke farmer sortra és egy szürke ujjatlan topraesett a választásom, hozzá pedig a kedvenc fekte lábujjköztes papucsom húztam alábamra. A hajam lófarokba fogtam, majd visszamentem a földszintre.

– Konyhatündér kisasszony! – indult meg felém Brittavigyorogva. – Teríts.

– Hány főre? – tettem fel a szerintem jogos kérdést, mireBritta csak megforgatta a szemét és rákérdezett, hogy mégis mit gondolok.

– Tizenegy?

– Zseni vagy, kislány. – Legbelül örültem, hogy nem olyanutasítással állt elő, hogy „Főzd ki a tésztát” vagy „Süsd meg a húst” mertakkor valószínűleg sikító frászt kaptam volna, és Pestig meg sem állva rohantamvolna.

(Pitbull - International Love ft. Chris Brown)

Kiszedtem a szekrényből a szükséges mennyiségű tányért ésevőeszközt, majd esztétikusan elrendeztem az ebédlőasztalon. Elégedettenszemléltem a művemet, amikor Rudi megkocogtatta a vállam.

– Ha esetleg gondolatban az összes jelzőt felhasználtad,amivel dicsérni tudod magad, kimehetnél szólni a többieknek, hogy kész a kaja.– A focista megszólalására mindössze egy fintor volt a válaszom.

– Én is örülök, hogy látlak. Megyek, szólok neki. –elindultam kifele, ám az üveg tolóajtóból visszafordultam – Mellesleg nemfogytam ki a jelzőkből. Magyar szakon végeztem, édes. – Egy kacsintáskíséretében kiléptem az ajtón, hátat fordítva a csatárnak, de így is hallottama nevetését.

A „többiek” egészen konkrétan a négy pilótát és Tommittakarta, akik véresen komolyan véve az előző napi vereségüket épp a röpipályánjátszottak.

– Srácok, értem én hogy fáj, de egy kis kajával agyomrotokban könnyebben menne. – Vigyorogva támaszkodtam neki a hálót tartópóznának.

– Nem azért röplabdázunk, mert tegnap kicsit kikaptunk,hanem mert ehhez van kedvünk – nézett rám Kimi, mire magasba szaladt aszemöldököm.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de számomra a 11-2 kiesik a„kicsit kikaptunk” kategóriából. – A finn csak megforgatta a szemét és elindultbefele, útközben felkapva a pólóját.

Bízván a csordaszellemben én is utánaeredtem és csak az ajtóbólfordultam vissza, hogy valóban jönnek-e a többiek is. Mind ott voltak mögöttem,ráadásul a RedBull edzőjén kívül mindenki felsőruházat híján.

– Stop. Amíg nincs póló, nincs kaja.

– De miért? – kérdezte Sebastian elnyújtva az utolsószótagot.

– Mert csak. Nem ülünk asztalhoz fél pucéron. És nehogyelkezdj hisztizni, mert kiváglak a Velencei tó közepére. – Végül Fernando ésSeb hajlandó volt magára húzni a pólóját, ám a sor végén baktató Jaime ugyanúgyegy szál rövidnadrágban sétált felém. Elálltam az útját, így nem tudott bemenniaz ajtón, bár végső soron, ha akart volna, lazán odébb rak. Kezem a mellkasáracsúsztattam, így késztetve megállásra.

– A kérésem rád is vonatkozik. – Felnéztem a jégkékszemekbe, amelyek pajkosan csillogtak. – Akármennyire is szexi spanyol vagy éselbírnám viselni a látványt nullától huszonnégyig. – Minden szavammal egyreközelebb hajoltam hozzá, az utolsó szavakat szinte a szájába suttogva, aminekhatására finoman szétnyíltak ajkai. – Szóval ezt vedd fel! – nyomtam a kezébeegy a mellettem levő asztalon heverő fehér pólót, miközben egy lépésthátraléptem.

Jaime arcán határozottan kivehető volt a meglepődöttség,mikor a pólóért nyúlt, míg esetemben a szám valószínűleg körbeszaladt volna afejemen, ha nem lett volna a fülem. Elégedetten sétáltam az asztalhoz, ésfoglaltam helyet Rudi és Tami között.

Ebéd után – menekülvén a házimunka elől – elköszöntem akicsiny társaságtól, és nyakamba véve Velencét, elindultam az unokatesómék házafelé, mondván úgyis ritkán találkozunk. A húsz perces séta után – bár pontosantudtam, hogy nyitva van a kapu és a bejárai ajtó is – becsöngettem. Legnagyobbmeglepetésemre egy számomra ismeretlen, fekete hajú, zöld szemű lány sietett akapuhoz, szélesre tárva előttem azt.

(Darren Hayes - I´m lost without you)

– Szia, te biztos Regi vagy, igaz? – nézett rám a lány, mirebólintottam. Már a nyelvem hegyén volt a válasz, hogy az addig oké, hogy én kivagyok, de Ő mégis ki a bánat. Felnem tett kérdésemre szinte azonnal érkezett a válasz. – Gáll Flóra vagyok, Baluegyik barátja.

– Örülök, de hogyhogy itt? Mármint, miért te jöttél kaputnyitni? – Ez az egész kezdett furcsává válni számomra, és erőteljesen bajszagotérezte m a levegőben.

– Ez egy nagyon hosszú történet. Gyere be, és elmesélem. –Kedves lánynak tűnt, pont olyannak, aki a lökött unokabátyámat eszéhez tudjatéríteni. Soha nem csináltam belőle titkot, hogy Balázs volt az úgymond kedvenca három srác közül, de valójában egyikük sem bánta, mert pontosan tudták, hogyőket is szeretem. Csak Balázzsal valahogy mindig közelebb álltunk egymáshoz.Épp ezért rémített meg az, amit Flóra mondott.

– Balázs hol van? – szegeztem a lánynak, miután beléptünk.Flóra csak nagyot sóhajtva az emelet felé bökött, én pedig óriás léptekkelindultam meg a lépcső felé, majd kettesével szedve a fokokat rohantam azemeletre. Tudtam, hogy valami nagyon nagy gáz van, a zsigereimben éreztem.

Unokabátyám szobájához érve, mint a dúvad löktem be azajtót, és a látványtól teljesen elhűltem. A máskor mindig vidám, csillogó szeműsrác üveges tekintettel meredt maga elé, el volt sápadva, és sejtésem szerintcsak a szentlélek tartotta a fotelban. A szobában körülötte ruhák szanaszét,egy összetört lámba a padlón.

Amikor először körbefuttattam a tekintetem a helyiségben mégfel sem tűnt, de aztán megakadt a szemem az eldobott fecskendőkön. Egybőlleesett a dolog, és két lépéssel áthidaltam a köztem és az unokabátyám közöttitávolságot. Feltűrtem a karját takaró hosszú ujjú kockás inget, szabaddá téveígy az alkarját. A könyökhajlatában jól látható tűszúrásnyomok voltak.Lehunytam egy pillanatra a szemem, aztán ránéztem a srácra és megráztam.

– Balázs! – Nem láttam rajta, hogy eljutott volna atudatáig, hogy ki szól hozzá. Vagy hogy egyáltalán szóltak hozzá. – Bazsi! Regivagyok. Kérlek, valamit reagálj! – a hangomba kétségbeesettség vegyült, ésmegráztam a srácot.

– Regi? – ízlelgette a szót a szájában, de nem jutott el afelismerésig. – Gini. – Észre sem vettem, hogy eddig benntartottam a levegőt,csak mikor a megkönnyebbüléstől kiszakadt a tüdőmből.

– Bazsi. – Kezembe vettem az egyik fecskendőt, ésmeglengettem a szeme előtt. – Mióta?

– Négy hónap – felelte szemlesütve. Ebből arrakövetkeztettem, hogy tisztában van a dolog helytelen mivoltával, csakegyszerűen képtelen tenni ellene. Hangosan és hosszan elkáromkodtam magam.

– Megoldjuk rendben? Nem lesz gond, ígérem. – A szemembenkönnyek csillogtak, mikor félrekotortam egy hosszabb fekete tincset az arcából.Bár ő volt az idősebb, mégis úgy éreztem, magam, mintha a nővére lennék. Éstudtam, kötelességem segíteni neki.

– Nem megy, Regi. Nem bírom nélküle. – A hangja elfúló volt,és láttam rajta, hogy összeroppan a súly alatt. Amikor az ember a TV-ben látilyet csak legyint, hogy á, vele biztos nem történik meg. De amikor kiderül,hogy mégis, és cselekedni kell, rettentő nehéz a dolog.

De tudtam, hogy Balázst nem szabad magára hagynom. Már aztis elég nagy hibaként könyveltem el, hogy hagytam, hogy idáig fajuljanak adolgok.

– Akarnod kell, másképp nem fog sikerülni. De én hiszekbenned, és tudom, hogy képes vagy rá. – Megöleltem, és éreztem valami satnyapróbálkozást részéről is, ám egyszer csak lehullottak kezei a derekamról.Hátrafordultam, és megláttam az ajtóban álló Flórát. Az eddigiek alapján aztsikerült levennem a dologból, hogy Balázs kedveli Flórát, de azt gondolja, hogya lány elítéli a heroin miatt. Holott ez nyilvánvaló badarság. Ha így lettvolna Flóra nem tartózkodott volna a házban.

– Bazsi, aludj egyet, jó? Ha felkeltél majd beszélünk. – Asrác csak bólintott és üveges szemekkel az ágyához sétált. Mellé léptem, adtamaz arcára egy puszit, majd az ajtót behúzva magam mögött, Flóra nyomábanlementem a konyhába.

– Mióta ismered? – néztem a lányra már a konyhaasztalnálülve, kávét kortyolgatva.

– Fél éve. Egy buliban ismerkedtünk meg. Az első perctőlkezdve kedvesnek találtam, és láttam benne valamit, ami mellett nem tudtam csakúgy elsiklani. Talán a mai napig nem tudom mi volt az. Mindenesettre, nagyonhamar megszerettem, és nagyon jó barátok lettünk. Egyre közelebb kerültünkegymáshoz, és időnként a bulik hevében el-elcsattant egy csók köztünk, de többsoha. Aztán négy hónappal ezelőtt valami megváltozott. Vagyis Bazsi változottmeg. Belekerült egy olyan társaságba, amibe nem lett volna szabad. Állítólagrégi osztálytársak, akikkel annak idején országos cimborák voltak…

– Varga Misi, ugye? – kérdeztem, mert felrémlett előttem,hogy Balázsnak a gimi alatt is voltak zűrös barátai, akik végül otthagyták őt aszarban.

– Barta, de igen, szerintem arra gondolsz. – Bólintottam,jelezvén, hogy igen, arra, így folytatta. – Szóval egyre többet maradozott ki,egyre kevesebbet találkoztunk, volt egy teljes négy hetes időszak, amikor nemis láttam, csak néha megdobott egy SMS-sel, hogy él, csak ide ment a Misivel,ezt csinálta a Misivel, és a Misi azt mondta, hogy… Ekkor lett elegem, éseljöttem hozzá. Amikor ideértem, és Levi beengedett a szobájába, már tudtam,hogy gáz van, csak arról nem volt sejtésem se, hogy hogyan oldhatnám meg. Azzaltisztában voltam, hogy a szüleinek nem szólhatok, mert elevenen nyúznák meg. Atesói pedig túl elfoglaltnak tűntek ahhoz, hogy ezzel foglalkozzanak. Egyedülpróbáltam hatni rá, de egyedül nagyon sokáig esélyem sem volt. A tisztapillanataiban még mindig megmaradt ugyanannak az imádnivaló srácnak, akitmegismertem. Csak az volt a baj, hogy ezekből a pillanatokból egyre kevesebblett. Egyre hamarabb jött elő nála a depresszió, és kellett neki az anyag újra.Mindenesetre egyszer, mikor teljesen tiszta volt, rájött arra, hogy avilágraszóló spanjai átbaszták a fejét, és megszakított velük mindenkapcsolatot. Igen ám, de így nem maradt neki anyagbeszerzője – ami nyilvánvalójó volt, csakhogy egyértelmű tény, hogy a drogosok mindig találnak kiskaput.Bazsi is így volt ezzel, két nappal később, már megvolt az új beszerzője.

Nem jutottunk egyről a kettőre. Kétségkívül tény, hogy azértmaradtam mellette, mert szeretem. Én mindent megtettem érte, és teszek a mainapig is, de semmi jelentős változás. Én nem várom, hogy egyik napról a másikraleszokjon, de… Legalább már rájött arra, hogy ez az egész így rossz. Örülök,hogy jöttél, mert tudom, hogy rád legalább hallgat, és fontos vagy neki.

– Ó, hidd el, ismerem Bazsit, és ha nem lennél fontos neki,akkor az egész ügy hidegen hagyná, és egy leheletnyi szégyenérzet sem lennebenne. – Bíztatóan Flórára mosolyogtam.

– És, szerinted most mi a teendő? – nézett rám kérdőn alány.

– A józan eszem azt súgja, hogy elvonó, de tudom, hogy ő ottkét nap alatt olyan depressziós lenne, amilyet nem látott még a világ. Ugyanisúgy értelmezné a dolgot, hogy nem bízunk benne.

– Akkor? Az, hogy egyik napról a másikra elvenni tőle acuccot esélytelen, mert beleőrül…

– De működik. Mentálisan elég erős hozzá. Ráadásul van egyismerősöm, aki az egyik ilyen rehabilitációs központban dolgozik, és h szükségeső is tud segíteni. De itt semmiképp nem maradhat. Ha minden jól megy, akkor abarátaim ma elmennek a nyaralóból, és oda átköltözhetünk. Vízpart, nyugi éssemmi drog. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

– És ki lesz vele? – Elmosolyodtam.

– Én. És ha benne vagy, akkor te is.

– Persze, hogy benne vagyok. Bármit megteszek, hogy segítsekneki. De mi lesz az életeddel? Az életeddel Pesten?

– Ingázok. Amikor csak tudok, itt akarok lenni, mert tudom,hogy szüksége van, ahogy rám, úgy rád is.

– Biztos bevállalod? Mert nem lesz egy díszmenet. – A lányszavaira keserűen felnevettem.

– Ezt nekem kéne tőled kérdeznem. Az unokatesóm, és a tűzbemennénk egymásért. – Arcomra mosoly kúszott visszagondolva a gyerekkoriemlékekre.

– Nosztalgiázol? – húzódott felfele Flóra szájának a széleis.

– Valahogy úgy – vigyorodtam el.

– Mesélj! Kíváncsi vagyok, milyen volt gyereknek. – A lánykérésén elnevettem magam, mert a gyerek Bazsit leginkább magamhoz tudtam volnahasonlítani.

– Egy pillanat, csak telefonálnom kell egyet. – Bólintott,jelezvén, hogy értette, majd felálltam, és a hátsókertben sétálva tárcsáztamRudi számát.

(Lil Wayne - Mirror ft. Bruno Mars)

– Nem megyek haza – szóltam a készülékbe miután hallottam,hogy a focista felvette.

– Hogyhogy?

– Bazsi. Szarban a segge, elég nagyban. Újra Misikévelhaverkodott, és rossz vége lett.

– Előzetes? – Nem lepett meg a feltételezés, ugyanis nem ezlett volna az első alkalom, mint említettem, Bazsika zűrös kölyök volt.

– Rosszabb… Heroin. – Hallottam, hogy a telefon túlsó végénfelszisszen.

– Meddig maradsz? – Ez egy olyannyira jó kérdés volt, hogymég én magam sem tudtam rá a választ.

– Nem tudom. Ameddig kell.

– De holnap melód van és Tony…

– Pillanatnyilag legkevésbé sem érdekel Tony, csak az, hogyaz unokabátyám újra egészségesen lássam. De amúgy úgyse fog kirúgni.

– Megértem. A többieknek mit mondjak?

– Magánjellegű probléma. Lexinek megemlítheted, hogy Bazsiés Misi. – Megvontam a vállam, bár tudtam, úgysem látja. – A telefonomkikapcsolom, utánatok megyünk majd a nyaralóba. Majd néha lehet, hogy küldökegy-egy SMS-t, ha megyek fel, de az első két hétben erre ne nagyon számíts.

– Jól van, szurkolok nektek. És Regi… vigyázz magadra!

– Majd igyekszem. Köszönöm, nagyon szeretlek. – A szemembekönnyek szöktek arra a gondolatra, hogy van valaki, aki ennyire törődik velem.Tudtam, hogy ő is tisztában van azzal, hogy ez a szeretlek, ez nem olyan szeretlek. De végülis igaz volt.Mert Rudi nélkül az életem… elképzelhetetlennek tűnt. Visszanyeltem a könnyeim,mert tudtam, erősnek kell lennem, ha azt akarom, hogy Balázs újra a régilegyen.

Miután leraktam a telefont bepötyögtem egy SMS-t, majd azegészet elküldtem Tonynak. Az SMS lényege az volt, hogy két hét szabit veszekki. Ha tetszik – ha nem. Miután az üzenet kézbesítve lett, kikapcsoltam amobilt, és a zsebembe süllyesztettem, és visszaballagtam a konyhába.

– Menjünk át inkább a nappaliba. Kényelmesebb. – mosolyogtamaz asztalnál ülő lányra. Bólintott, majd az én vezetésemmel átballagtunk akrémszínű bútorokkal berendezett helyiségbe. Lehuppantam a bőrkanapéra majdmagam alá húzva a lábaim kényelembe helyeztem magam.

– Balu világ életében el volt kényeztetve – hozzáteszem,velem együtt. Ő volt a legkisebb fiú, a kis királyfi, de soha nem élt visszavele. Ugyanakkor imádott a figyelem középpontjában lenni, és állandóan valamirosszaságon törte a fejét, amibe én rendre mindig besegítettem neki.Elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk. Az oviban nem telt elhét, úgy hogy valamelyikünk ne keveredett volna bajba – bár legtöbbszörmindketten benne voltunk a slamasztikában. Levit és Dávidot is imádom, devalahogy mindig Bazsihoz álltam a legközelebb. Talán azért, mert szinteegyidősek vagyunk. De mindegy is. Oviban is és általános iskolában is rettentőbalhés gyerekek voltunk. Rengeteget verekedtünk, persze nem egymással. Éskötelességemnek éreztem azt, hogy kiálljak a kisebbekért, és rendre mindig nagyvolt a szám, Bazsi pedig mindig kihúzott a csávából, és elvitte helyettem abalhét.

Emlékszem, a papánk mindig vitt minket gokartozni, Bazsit,Levit, Dávidot és engem. Már akkor imádtam a sebességet, és vezetni, és titkosálmom volt, hogy versenyezzek. Igazi vérre menő csatákat vívtunk Bazsival. Azegyik olyan dolog, amit nagyon szeretek benne, hogy hihetetlen szenvedéllyel ésbeleéléssel tud kezelni bizonyos helyzeteket.

Komolyan mondom, hogy mindent együtt csináltunk. Sikerültelrángatnom magammal táncolni is, bár sokáig nem maradt meg a balettcsoportomban, de pár órán ott volt – és csendben megsúgom, hogy nagyon is jóltáncol. Alkalomadtán, ha majd nálam lesz a gépen, mutatok videót róla. Egészenpontosan rólunk ugyanis olyan nincs, ahol csak ő táncol, mert arra nem volthajlandó, úgyhogy én is automatikusan szerepelek az összes felvételen.

Levinek és Dávidnak volt egy csomó kocsi függő haverja, akikállandóan bütyköltek valamit, hovatovább, csináltak egy saját tuningverdát.Nagyon csinos kis gép lett, nem egyszer vezethettem is, persze kizárólagvalamelyikük felügyeletével. Ha ilyen családja van az embernek, könnyen átragadrá is a gépolaj szeretete, így Bazsi is és én is, nullától huszonnégybengépzsírosak voltunk.

Aztán egy elég hosszú időre én elidegenedtem agokartozástól, így a versenyeinket ott már nem folytattuk, viszont a szinténtuningolt Simsonjainkkal állandóan a határban repesztettük.

Igazából Bazsi nagyon rendes gyerek. Néha nem ez látszik, deígy van, csak mindennél jobban utálja, ha gyengének látják őt az emberek -főleg azok, akiket szeret. Ez az egész „nem érdekel, mit gondolnak rólam”sablonszöveg részéről csak kamu, egy maszk, egy álca. Azzal a mondattal tudnámleginkább jellemezni, ami egyben a mottója is: „Nem vagyok más, csak egy kurva,nagyképű kölyök, nem sok embert szeretek, de értük viszont ölök.” – Magam ismeglepődtem azon, mekkora igazságot mondtam, és ennek hatására elmosolyodtam. Avelem szemben ülő Flóra néha felkuncogott a Balázsról mesélt történeteken.

A mesedélután végül befejezetlenül szakadt félbe. Ennek okaaz emeletről érkező artikulálatlan ordítás, csapkodás és üvegcsörömpölés volt.Igazán ekkor értettem csak meg, hogy ezzel, hogy bevállaltam, itt maradokBazsival, mekkora fába vágtam a fejszémet. Tartottam tőle, hogy nagyobba, mintamit önerőmből képes lennék megcsinálni.

Regi ruhája, amiben futni ment (katt)

Regi ruhája a futás után (katt)

Flóra:

13. fejezet

2012-01-08T18:10:00.003+01:00

Na, hát meghoztam az új fejezetet, ami az eddigi leghosszabb lett, a magam hat és fél word-oldalas terjedelmével. Úgy terveztem, hogy tegnap este befejezem, csak aztán végül koncertre mentem, és mikor hazavergődtem, már nem volt hozzá lelki erőm, mert csak bezuhantam az ágyba. Dee, most itt van, és remélem tetszeni fog.

Csináltam fentre ilyen modulokat, hogy Szereplők, ahol ott van az összes szereplő képe, de az újakat a fejezet végére is berakom.

Köszönöm szépen a három komit és az egy chat-es hozzászólást :)

Viki: Hát, igen :D Bulizásban nagy arcok. :D A nyalókát a wikipédia mondta :D Velence pedig most mindjárt kiderül :P A folytatást meg ezúttal megpróbálom hamarabb hozni. Köszi, hogy írtál, puszi, Dorcsy

Dorililien: Örülök hogy tetszik, annak, meg hogy egyedinek találod kiváltképp örülök, mert ez a célom. :) Nos, ha team-Jaime vagy, akkor a fejezet vége egyértelműen tetszeni fog :)

Tyű, ez nagyon nagy mosolyt csalt az arcomra. Nagyon örülök, hogyha viszontlátom azt, hogy másoknak tetszik az, amit csinálok, mert tudom, hogy nem hiába van, szóval, nagyon szépen köszönöm :)

Az a rész, amikor Jaimének kiönti Regi a szívét, az egyik legkönnyebben megírt rész volt, mert egyszerűen adta magát, és az én szívemnek is kedves - Bár azt hiszem, ez minden Jaimés résznél így van :D

Köszönöm még egyszer a kommentet, puszi, Dorcsy:)

Babu: Az ajándékok közül a két RB-sén kellett a legtöbbet gondolkodnom, de végül megszülettek. Ó, Rudi miatt nem kell aggódni :D Csak nem érte/neki szurkolsz? :D A Sebas szál pedig pont ebben a fejezetben indult el a kibontás útján. Úgyhogy lehet, hogy kicsit megnő majd a szerepe - nem azért, mert annyira rajongok érte, pusztán mert így adta magát a dolog :D

Semmi zagyvaságot nem írtál. Amúgy a nulla alvásra a legjobb gyógyszer fekete, folyékony, tele van koffeinnel, isteni az íze, és kávénak hívják ;) :D köszönöm a komit, puszi, Dorcsy

Cynthia: Örülök, hogy ennyire tetszik a történet :) Annak hogy komiba nem tudsz írni, nem értem az okát, de majd megpróbálok kitalálni valamit. Néha, amúgy szokott rosszalkodni a blogspot, szóval... Kimi ajándékánál úgy voltam, hogy ne törjük meg a hagyományait :D Hát, hogy Regivel és Jaimével mi lesz, az idővel majd kiderül :) Köszi, hogy írtál :)puszi, Dorcsy

Na, nem szövegelek többet, itt a fejezet :) Szívesem veszem a komikat ;) puszi,

Dorcsy

13. fejezet

Reggel korán ébredtünk tudván, hogy nyolcra az InterContinental előtt kell lennünk. A reggelinél megbeszéltük, hogy bár Lexi nem szeret vezetni, de nekem meg kell írnom a cikkeket, ezért barátnőm ül be a Mitchubichi volánjához, a két utas rajtam kívül pedig valószínűleg a két Ferraris lesz. Rudi bevállalta Lilyt, Tommit és Brittát, így értelem szerűen Tami Mazdájába került a két RedBullos jómadár. Ennek a lány rettentően örült, a bátyja már kevésbé. Mikor mentünk az autókhoz a fülébe súgtam, hogy ne játssza már a morgós medvét, erre még jobban megsértődött, bevágta magát a BMW-be és cseppet sem gumikímélő módban kihajtott a kapun. Lexi felvont szemöldökkel méregette az elszáguldó BMW-t, míg Tami aggodalommal a tekintetében fürkészte a bátyja kocsiját.

– Csak hisztizik, majd megbékél. – Vállat vontam, majd Lexire nézve beszálltam a kocsiba. – Mehetünk? – bólintott, majd bepattant a volán mögé, majd gyújtást adott, és kihajtott. A visszapillantóból még láttam, hogy Tami bezár és utánunk jön. Tudtam, hogy Rudi előtt a hotelhez fogunk érni, mert ki akarja engedni a gőzt ez pedig csak kétféle módon lehetséges számára. Vagy kimegy a focipályára és fut meg kapura lő teli erőből, vagy az autópályán meghajtja kicsit a kocsiját. Focipálya híján az utóbbira tettem a voksom.

Nyolc előtt egy perccel értünk a hotel elé, pont akkor, amikor a jókedvű RB-s delegáció kiszállingózott az ajtón, nyomukban a két vigyorogva fejét ingató Ferrarissal. Kipattantam a sárga Eclipse-ből, majd mosolyogva magamhoz intettem a Forma1-eseket. Tami nagyjából akkor állt be a parkolóba, amikor odaértek hozzánk. Ahogy kiszállt az autóból láttam, hogy aggódva fürkészi a parkolót, a bátyját kutatva. Bíztatóan rámosolyogtam, mert tudtam, hogy bár lehet, hogy Gergő most mérges és ideges, de nem hülye, úgyhogy kárt tenni nem fog sem magában sem a kocsiban – utóbbiban legfőképp azért nem, mert tudja, hogy akkor saját kezemmel ölném meg.

– Ki hogy utazik? – vigyorgott Sebastian teljesen bepörögve. Elnevettem magam, és intettem, hogy kövessen, és hozza magával a kisebbik spanyolt is, majd odasétáltam őket a szőke lányhoz.

– Seb, Jaime, ő itt Arianna Tamara Rudolf. Tami, ők itt Sebastian Vettel és Jaime Alguersuari. Srácok, ő lesz a mai nap folyamán a sofőrötök. Egyébként a már általatok is ismert Gergő kishúga, szóval csak óvatosan – vigyorogva kacsintottam a két srác felé, majd visszaballagtam Lexi kocsijához.

– Na, srácok! Lexit már ismeritek, sajnos nekem dolgoznom kell az úton, így ő vezet, de tekintve, hogy két értékes pilótát is szállítani fog, garantáltan nem hágja át majd nagyon a szabályokat.

– Magyar KRESZ? Ugyan már Reg, olyan nincs – vigyorgott rám Lexi, mire elnevettem magam, a két Ferraris pilóta arcán pedig átfutotta a félelem.

– Nyugi srácok, örüljetek, hogy nem én vezetek. De ha nem esett le, akkor ti ketten – itt Kimire és Fernandóra mutattam. – velünk jöttök. Lily, Britta és Tommi, titeket Rudi fuvaroz majd, csak a reggel szokásos családi konfliktussal indult, és elment kicsit feszültséget levezetni, de mindjárt jön. – Vagy legalábbis ebben reménykedtem. Mialatt Rudira vártunk Tommi kifejtette abbéli aggályait, hogy a pilótái mindenfélét össze-vissza fognak zabálni az úton, mire megnyugtattam, hogy nem kell aggódni, Tami valószínűleg kézben tartja majd a dolgokat.

Függetlenül attól, hogy bíztam abban, hogy Rudi ésszerűen cselekedik, hatalmas kő gördült le a szívemről, amikor megláttam behajtani az ismerős fekete BMW-t. A focista sebtében arcára varázsolt mosollyal szállt ki a kocsiból, és sétált oda hozzánk. Mosolyogva megöleltem, és alig észrevehetően elmotyogtam neki, hogy ha leértünk Velencére beszélni akarok vele. Aprót bólintott, jelezvén, hogy értette, és ő is hasonlóképp érez. Rövid beszélgetés után mindenki beszállt a neki kijelölt autóba – nekem meg kellett várnom, amíg a két szerencsétlen pilóta beszenvedi magát hátulra. Persze mindkettő szenvedett, hogy miért kell hátraülniük. Az indoklásom abban merült ki, hogy különben összevesznének azon, hogy ki üljön előre. Kimi azzal oldotta volna meg a problémát, hogy egyikük vezet, a másik meg az anyósülésen ül. Ehhez már az autó tulajdonosának is volt egy-két szava, és kijelentette, hogy csak a testén keresztül engedi, hogy egy elvetemült F1-es pilóta vezesse az autóját.

Beültem az anyósülésre, ölembe vettem a laptopot, és amíg bekapcsolt hívtam Tonyt, hogy lebeszéljem vele a cikk beküldését. Telefonom a vállam és a fülem közé szorítva vártam, hogy a főnök felvegye, és közben létrehoztam egy új Word dokumentumot „Nyersszöveg” címen.

– Hello Főnök! Mit szólnál, ha ma éjfélig küldenék neked egy exkluzív interjút Vettellel, Alguersuarival, Raikkönennel és Alonsóval?

– Azt, hogy elmúlt már április egy. Miért?

– Csak azért, mert van egy nyersinterjúm, azt megírom cikkbe, hozzávágom a képeket, és ha kell, elküldöm. De persze nem létfontosságú. – Olyan egyhangúan közöltem az egészet, mintha épp az időjárásról csevegnénk.

– Regina, ha viccelsz.

– Nem viccelek. Tied a mocim, ha ez csak poén. – Hallhatóan meggyőztem, mert tudta, hogy a Kawasakimmal soha nem viccelek. – Két dupla oldal lesz. Majd küldöm. További jó munkát Tony. Ja, és ha nem lenne nagy gond, akkor ez után kivennék pár nap szabadságot.

– Menj. De csütörtökön legkésőbb itt legyél, tizenegyre.

– Értettem, Főnök! – vigyorogva nyomtam ki a Blackberryt és dobtam a lábamnál heverő táskámba. A diktafont kihalásztam a táskából és a fülhallgatót a fülembe dugva elkezdtem legépelni az egészet.

Az hittem, hogy megérkeztünk, amikor Lexi kirántotta a fülemből a fülhallgatót, de amikor felnéztem, észrevettem a valódi okot, az út szélén villogó rendőrautót, és a leállósávban integető rendőrt. Kétségbeesetten néztem végig magamon. Biztonsági öv nincs bekötve, a lábam az ölemben a laptoppal egyetemben, és ahogy elnéztem, Lexi öve sem volt bekötve.

– Mennyi? – kérdeztem a sebességre célozva.

– Százötven. – húzta el a száját, mire finoman és nőiesen elkáromkodtam magam.

– Fiúk, itt rátok lesz szükség. Vessétek be a bájaitokat. – Hátravigyorogtam a két pilótára, annak reményében, hogy a minket kiintő rendőr lelkes F1 rajongó. Vagy legalább valamelyik családtagja. Gyorsan dobtam egy SMS-t Rudinak is és a húgának is, hogy a zsaruk százötvennél lemeszeltek, úgyhogy ne nagyon lépjenek oda a kocsinak.

– Szép jó reggelt hölgyeim! – nézett be az egyik rendőr a lehúzott ablakon, miután megálltunk mellette.

– Jó napot! – Lexi is tudta, hogy ez sokba fog fájni. És akkor még örülhet, ha nem húzzák be a jogsiját.

– Jogosítványt, forgalmit kérném ellenőrzésre. – A rendőr hangja meglepően udvarias volt, majdhogynem csevegő. Magamban milliószor elküldtem az édesanyjába, hogy jópofizik itt, amikor a jelenlévők közül mindenki tudta, hogy pénzbírság lesz, csak az volt kérdés, hogy mennyi.

Lexi átadta az említett papírokat, majd várakozón nézett a rendőrre. – Hova lesz az út? – Ó hogy az anyád szüljön sünt, te gyökér... – úgy gondoltam, hogy ebbéli gondolatomat inkább megtartom magamnak, és mosolyogva fordultam a közbiztonság védelméért felelős személy felé.

– Velencére utazunk, biztos úr. – Gyanítom ennél behízelgőbben, ha akartam volna se tudtam volna kiejteni a szavakat. Kimi – bár nem értette – de a mondat hangzásán felvihogott. A harmincas évei közepén járó rendőr arcáról lefagyott a mosoly. – Elkérhetném az utasok iratait is? – hajolt beljebb a kocsiba. Bólintottam, és előkotortam a személyim, és a kezébe nyomtam, majd hátrafordultam a fiúk felé. – Az irataitok kéri – mondtam nekik angolul. A két pilóta összenézett, majd a zsebükből előhúzva a személyit a kezembe nyomták, én pedig továbbítottam a szőke zsarunak.

(Flo Rida - Good feeling)

– Hölgyem, tudja, hogy mennyivel ment? – vonta fel a szemöldökét Lexire nézve, de közben az igazolványokat vizslatta. A homloka hirtelen ráncokba szaladt, és magához intette a társát. Beharaptam az alsó ajkam, hogy ne nevessek fel. Sejtésem szerint ekkor ért a „Fernando Alonso Díaz” per „Kimi Matias Raikkönen” részhez. – Uraim, megtennék, hogy lehúzzák az ablakot? – megnyomtam a sebváltó mögötti gombot, így lement a sötétített üvegű ablak. Szerencsétlen rendőrnek egy pillanatra a lélegzete is elakadt, majd visszafordult Lexihez. – Tehát, hölgyem?

– Száztíz? – kérdezte angyali tekintettel. A rendőr nagyot sóhajtott, majd árbólintott. – Annyi. Na menjenek, aztán többet nem akarom magukat látni. – Visszaadta a papírokat, mi pedig elmosolyodtunk.

– Köszönjük – vigyorogtunk Lexivel, majd miután hallótávolságon kívülre értünk max hangerőre benyomtuk a rádiót, ahonnan Flo Rida Good Feeling című száma ordított és mindketten a rádióval együtt vonyítottunk. Már akkor tudtam, hogy az egész Velencei út egy hatalmas parti lesz, és nagyon nagy szerencsém lesz, ha be tudom fejezni a cikket.

A hatalmas nyaralónk előtt állva már lelkesen meséltük a többieknek a találkozást a rend őreivel. Illetve azt, hogy a srácoknak – meg Lexi mosolyának – hála elengedtek egy kis ejnye-bejnyével. Utána végül sikerült becuccolnunk a modern fehér épületbe. A földszinten nem volt semmi külön helyiség (a fürdőt kivéve), az egész egy légterű volt. Válaszfal nélkül állt a nappali, az ebédlő és a konyha, illetve innen indult fel a lépcső az emeletre, ahol három plusz egy szoba volt. A három szoba teljesen egyforma volt, egymás mellett, mindhárom erkéllyel, ami az udvari medencére és röplabdapályára nézett, amely mögött a kert végében ott terült el a Velencei-tó. A három szoba egyaránt három-három személyes volt, míg a negyedik öt személy számára biztosított alvási lehetőséget.

Imádtam a nyaralót, kiváltképp azért, mert a szüleim soha nem jártak ide, velük, ha jól emlékszem hétéves koromban voltam itt utoljára. Aztán persze az unokatesómék ha jöttek mindig magukkal hoztak – később persze már szülők nélkül, hatalmas baráti társasággal.

Persze mikor a fiúk meglátták a tavat meg a medencét egyből kitalálták, hogy hát mindenképp menjünk le fürdeni, úgyhogy villámgyorsan mindenki átöltözött fürdőruhába. Én is magamra kaptam a fekete bikinim egy farmer sorttal, egy felkötött fekete inggel és fekete lábujjközepes papuccsal, majd hónom alá csapba a laptopot lemásztam a medence és a tópart közötti napozóágyra, hogy befejezzem a cikket.

– Regi, gyere már! – kiáltott ki a vízből Rudi, mire csak mosolyogva megingattam a fejem és a gépem felé biccentettem a fejemmel. Gergő csak megingatta a fejét, majd visszafordult a vízbe, és bedobta az őt spriccelő Lilyt. Elmosolyodtam, ahogy végignéztem a társaságon. Sebas éppen Tamit terrorizálta, Lexi a két Ferrarisnak esett áldozatul, míg Brittát Tommi és Jaime dobálta felváltva a vízbe. Visszafordultam a gépem felé, amelyen immár az „F1-cikk” című Word dokumentumba írtam a cikket, visszaidézve az előző délutánt legépeltem a következő sorokat: „Rengeteget köszönhetek a Red Bullnak, akik egészen fiatal koromtól kezdve támogattak. Egy gokartversenyemen fedeztek fel, majd felhívtak a Junior csapatukhoz. Rettentő boldog voltam” – meséli a spanyol pilóta csillogó szemekkel, arcán hatalmas mosollyal.

Igazándiból jól haladtam a cikkel, már csak Jaime interjúja volt, és a közös. Ráadásul a kis spanyolénak is a vége felé jártam már.

– Le fog égni a hátad. – Jaime sétált oda hozzám, és ült le a napágy mellé a fűbe arcán csibészes félmosollyal, amitől megdobbant a szívem. Na meg percben a hangjában érződő icipici spanyol akcentus is hevesebb ütemre késztette szegény kicsi szívemet.

– Köszi az aggodalmat, de már hozzászoktam. Mármint a naphoz, nem a leégéshez. – Én is elmosolyodtam, a spanyol meg felnevetett.

– Soká végzel? – bökött a gépem felé, mire megráztam a fejem.

– Max fél óra.

– Akkor viszont kíméletlenül behajtjuk rajtad az eddig elmulasztott hármat is – nevetett fel a spanyol, és én is vele együtt kacagtam. – Siess – tette hozzá mosolyogva, mire aprót bólintottam és visszafordultam a gépem felé.

Már a közös interjú végét írtam, amikor megéreztem a lábamra és a derekamra csöpögő jéghideg vizet. Úgy ugrottam fel, mint aki hangyabolyba ült. Ahogy megfordultam, rögtön szembesültem támadóim kilétével, és megrovón néztem a két Ferrarisra.

– Elment az eszetek? Ti nem vagytok normálisak – morogtam, de a többiek, akik a víz szélén álltak rettentő jól szórakoztak. Sértődötten vettem le az elázott inget magamról, és feküdtem át a száraz fűbe a laptopom társaságában, hogy végre bejezzem azt az istenverte cikket.

– Mennyi van még? – ült le mellém Rudi. Tekintetem végigfutott a félmeztelen felsőtestén, és bár már milliószor láttam, a látvány megunhatatlan volt, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

– Nem sok. De ha minden percben zargat valaki, az életben nem végzek. – Rádöbbenve, hogy milyen jelentése is volt a szavaimnak, egyből a felállni készülő Gergő karja után nyúltam. – Várj, nem úgy értettem. Csak sokkal szívesebben csinálnék bármi mást, mint ezt a szart. – Hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből.

– Megint meg kell kérdeznem. Biztos vagy benne, hogy ez a munka megéri? – kérdezte a focista, majd mikor nem kapott választ egy sóhajtás után puszit nyomott az arcomra és feltápászkodott. – Azért próbálj sietni. – Szokás szerint az a mosoly volt az arcán, amitől minimum minden második nőnél/lánynál fellép a remegő térd, és forgó gyomor effektus.

Hamar befejeztem a cikket, már csak a zárómondat volt, beledobáltam pár képet, majd elmentettem, és elküldtem e-mailben Tonynak. Úgy voltam vele, hogy áttördelni, meg helyességet ellenőrizni az már nem az én reszortom.

Egy pillanatra lehunytam a szemem és élveztem az arcomat simogató napsugarakat, majd lecsukva a laptop tetejét kibújtam a rövidnadrágomból és a Velencei-tó felé sétáltam. A vízben levők közül Tommi volt az első, aki kiszúrt majd egy hangos füttyentést követően már mindenki engem figyelt – Sebastian, Kimi és Fer már el is indultak felém. Bár nem vagyok vallásos, és soha nem is voltam, azért elmormoltam magamban egy imát.

Sejtésem szerint több időt töltöttem víz alatt, mint a tó felszíne fölött. Ugyanis Miután Sebastian bedobott, a spanyol halászott ki – hogy újra a vízbe vághasson. Majd jött Kimi, persze Rudi is bejelentkezett, és Jaime meg Tommi se tudták megállni, hogy ne nyomjanak víz alá. Úgy éreztem, ez bosszúért kiált, és mivel tudtam, hogy a vízben úgysem tudnánk elverni őket, ezért feldobtam az ötletet, hogy kihívom őket- a lányokkal egyetemben egy standröplabda meccsre. Amolyan fiúk a lányok ellen üzemmódban.

(Martin Solveig – Hello)

Persze lévén mindannyian férfiak, hatalmas egóval és önérzettel, egyből elfogadták. Lexi, Tami és én csak vigyorogtunk magunkban, Rudi meg előre mosolygott, rosszallóan ingatva a fejét. Végül, mivel a srácok egyel többen voltak, a focista volt az, aki vállalta a bíró szerepét, a két csapat pedig felállt a háló két oldalára.

Én szerváltam, amely egyből a túloldalon landolt a homokban – a pályán belül. Kimi persze egyből felcsattant, hogy de még nem készültek fel rá. Vállat vontam, és visszakértem a labdát, mondván legyen egyszer Karácsony. – Újra szerváltam, ezúttal a térfelük közepén pottyant a labda a homokba, mert Kimi is és Fer is hátra álltak fogadni.

– Azt hiszem, most már mondhatjuk, hogy 1-0 ide, igaz? – vigyorodtam el. Tudtam, hogy szervából több pontot nem nagyon fogok szerezni, mert felkészültebbek lesznek, de ettől függetlenül megint átütöttem a labdát, ami Tommitól érkezett egyből vissza. Lexi fogadta, én feladtam, Tami pedig lecsapta, kettő-nullára növelve előnyünket. Vigyorogva pacsiztunk össze a lányokkal, és újból szerváltam. A visszaadott labdát egyúttal Britta fogadta, majd Tami feladását követően Lily adta vissza a fiúknak a labdát, akik szintén kijátszották a három érintést, és Seb készült lecsapni, de Tami blokkolt, így újból miénk lett a pont.

A fiúk csapatán a kezdeti megdöbbenés után úrrá lett a bizonyítási vágy, és bántotta az egójukat, hogy az eddigi három labdamenetből nem tudtak pontot szerezni egy lányokból álló csapat ellen. A következő szervámat keményen ütötték vissza, de Lily a háló előtt állva fölugrott és lecsapta.

A következő labdamenet már hosszabbra sikerült, de ennek a végén is mi szereztünk pontot. A tizenegyig menő meccs végén mi kerültünk ki győztesen kilenc pontot ráverve a világszerte elismert sportolókra. Ez azért egészen jót tett az egómnak.

A röpimeccs után elmentünk elfogyasztani a kései ebédünket – tekintve, hogy már fél öt volt. A pizza kézhez kapása után a fiúk – élükön Kimivel – felvetették, hogy menjünk el valahova bulizni. Lexi válaszolta neki vissza, hogy még épp időben jut eszébe, mert így is egy örök idő lesz, mire mindannyian elkészülünk, figyelembe véve azt az egy fürdőszobát, ami a mi szobánkhoz tartozott – Lily, Regi, Tami és én vállaltuk, hogy megyünk a nagyszobába, így Tommi és Britta megkaphatták az egyik hármast, az öt fiúval meg úgy voltunk, hogy valahogy majdcsak elosztják magukat.

Nehéz volt eldönteni, hogy menjen legelőször a fürdőbe, majd úgy döntöttünk, hogy kezdje a legfiatalabb, és utána kor szerint haladva. Ennek értelmében a Tami, Lexi, én Lily sorrendben sikerült birtokba venni a fürdőszobát, majd kezdődött a teljes tanácstalanság. Tekintve, hogy fogalmam sem volt Lexi milyen cuccokat hozott nekem, kicsit aggódtam, hogy van-e bármi, amit fel tudnék venni. Végül ráakadtam az egyik kedvenc mini ruhámra – egy sötétebb árnyalatú kék, félvállas, combközépig érő, csillogó darab volt. Lexi mindenre gondolván beszórta a hozzá használatos ékszereim és cipőm, így végül teljes harci díszben, behullámosított hajjal, kék sminkben és kipingált körömmel álltam fél nyolckor, arra várva, hogy a többiek is elkészüljenek. Az én, és a szintén hamar elkészülő mérnöklány hathatós segítségével mindenki tökéletes pompájában várta az indulást fél kilencre.

Amikor leértünk a nappaliba a fiúk elismerő füttyentéssel díjazták a több órányi erőfeszítésünket – illetve Tommi finom csókot lehelt Bri szájára, amitől mosolyognom kellett. Olyan aranyosak voltak együtt. Számomra természetes volt, hogy ők együtt vannak. Nem ismertem soha életemben még két ilyen embert, akik ennyire egymáshoz illőek lettek volna.

(Taio Cruz - Hangover)

Úgy döntöttünk, gyalog vágunk neki a velencei éjszakának, mondván közel van a part és a szórakozóhelyek, másrészt meg senkinek nem lesz kedve vezetni. Egy általam jó ismert, nem túl nagy szórakozóhelyre menünk, ahol függetlenül a méretétől mindig óriási buli volt. A fal mentén bokszok voltak, mi a sarokban álló, legnagyobb asztalhoz ültünk le, és mindenki egyből rendelt magának piát, majd a harmadik kört követően sikerült felrángatnom a társaságot táncolni. Seb és Tami egész délután jól elvoltak, és a buliban is szinte állandóan együtt táncoltak, ami Rudinak nagyon nem volt ínyére, így én is és Lexi is azon voltunk, hogy megnyugtassuk és eltereljük a figyelmét. Erre az tűnt a legjobb ötletnek, hogy otthagyjuk a színpad előtt nézőközönségnek, mi pedig felmegyünk karaokezni. Nyilván, ha nincs bennem egy korty pia sem, akkor eszembe se jutott volna, de így…

Az este témájának bevezetéseként a Blowra esett a választásunk Keshától. Felváltva énekeltük a versszakokat, a refrént pedig közösen. A végére persze hatalmas röhögésbe fulladt az egész, de megadtuk az alaphangulatot, így az elkövetkezendő egy órában rengeteg vállalkozó szellemű fiatal felmászott a világot jelentő deszkákra. Többek között Fernando és Jaime is bevállaltak egy számot – természetesen nemzetiségükből adódóan Enrique Iglesiast, az I like it-ot hallgathattuk meg az előadásukban. Végül Lilyt is sikerült rávennem az éneklésre, Rihannától adtuk elő a We found love-ot.

Közvetlenül a karaoke után láttam besétálni a bejáraton a három unokabátyám – akiket megkértem arra, hogy tegyék kicsit rendbe a családi nyaralót. Vigyorogva ugrottam a legkisebb unokatesóm, Balu nyakába, majd szépen sorjában megölelgettem a másik két feketehajú srácot is. Intettem nekik, hogy kövessenek, és elindultam az asztalunk felé.

– Tehát! – kértem szót, megállva az asztal mellett. – Ők itt az unokatesóim. Balázs, Levi, és Dávid. – mutattam végig a három srácon, majd nekik is bemutattam a Forma1-eseket. Rudit, Tamit meg Lexit meg természetesen ismerték.

Ismét próbáltam táncolni csábítani a társaságot, de csak Jaime volt hajlandó eljönni velem. Megszólalt Don Omartól a Danza Kuduro, amin egyből felvidultam és eszeveszett módon táncolni kezdtem. Több számot végigtáncoltunk, mire kifejtettem, hogy milyen kár, hogy nincs egy igazi latin szám se, amire lehetne úgy igazából táncolni. Jaime elmosolyodott, majd eltűnt, addig én leültem a pultnál, és gyorsan rendeltem egy vodka narancsot, amit azonnal le is hajtottam. Ekkor megjelent újra Jaime és visszahúzott a tánctérre. Az éppen szóló számot lekeverték és megszólalt Thaliától a Mujer Latina.

– Megfelel? – vigyorgott rám a spanyol felém nyújtva a kezét. Elmosolyodtam és kezem az övébe csúsztattam. A csípőm elkezdtem a zenére mozgatni, és követtem a spanyol lépéseit. Nem érzékeltem a külvilágot, csak a táncnak éltem. Szinte el is felejtettem, mekkora élményt nyújt az, ha táncolni tudó párral táncolok. Márpedig kétségkívül tény az, hogy Jaime tud táncolni. Ráadásul nem is gyengén.

A szám végén kipörgetett, majd vissza, és végül hátradöntött. Nevetve öleltem meg a spanyolt, alig figyelve a körénk gyűlő, tapsoló tömegre.

– Köszönöm. – Arcomon őszinte mosollyal néztem a spanyol nevető kék szemeibe, majd visszaballagtunk az asztalhoz.

Négy vodkával, öt Manhattannel és három California Dreammel később kissé bizonytalanul álltam fel az asztaltól

– Amondó vagyok, de szerintem induljunk – próbáltam az asztalnál ülőkre fókuszálni, de rájöttem, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiségemet figyelembe véve ez esélytelen próbálkozás.

– Regi lehetne egy kérésem? – vigyorgott rám Kimi. Normál esetben lehet, hogy gyanús lett volna, de az alkoholnak realitás-gyilkos hatása van.

– Mondd. – Buzgó bólogatással adtam tudtára, hogy nyugodtan megoszthatja a dolgot.

– Mondd már ki nekem azt, hogy „aerodinamikai egyensúly és aerodinamikai hatásfok”. – az arca halálosan komoly volt a szeme mégis mosolygott. Mellette Fernando majdnem belefulladt a zöld löttybe, amit épp kortyolgatott

–Areo… Aerodinaki… Aerodinamimi… Baszd meg! – Durcásan néztem a finnre és elindultam kifele. Azaz csak indultam volna, de a magassarkú erősen illuminált állapotban nem a legelőnyösebb. Pláne nem, ha az a bizonyos sarok, tizenkét centi. Lábaim összegabalyodása végett a padlón kötöttem volna ki, ha a hozzám legközelebb ülő Jaime nem ragadja meg a derekam. Ez pedig azzal a véletlen balesettel járt, hogy az ölében kötöttem ki. – Köszönöm. – A mosoly az arcomról letörölhetetlen volt, és megfordult a fejemben, hogy milyen egyszerű lenne most megszüntetni az ő szája és az én szám közti néhány centi távolságot. Elmélázva szemléltem a tengerkék szemeket, a csókolni való ajkakat, amikor is Kimi krákogása visszarántott a valóságba.

– Na de fiatalság. Menjetek inkább szobára. – Vigyorogva legyintett, én pedig tudtam, hogy erre emlékezni fogok, akkor úgy, de úgy meg fogom verni. Na, nem a szó tényleges értelmében, mert ott igazságtalan előnye lenne, de mondjuk röplabdában.

Végül nagy nehezen sikerült elindulni haza, bár én cipő nélkül jobb híján Jaime intenzív támogatása mellett. Az orromba minduntalan bekúszott a spanyol illata, amitől állandóan bennem kószált az a gondolat, hogy ha már itt van, ilyen közel, mi a bánatért nem csókolom meg? De mindig elűztem ezt az egészet azzal, hogy én nem vagyok olyan lány. De kisördög csak azért is tovább feszítette a húrt, az „Aha, persze” és „Nem, a szart nem” típusú gondolatokkal. A hosszú, bonyolult és értelmetlen eszmefuttatásomból az zökkentett ki – a szó szoros értelmében –, hogy megbotlottam, és a föld hirtelen közeledni kezdett.

– Bassza meg! – motyogtam, bár újból függőlegesben álltam, köszönhetően a fájdalmas zakózástól ismételten megmentő Jaime szorosan derekamra kulcsolód kezeinek. –Tudod milyen kicsi válasz el attól, hogy itt és most csókolni kezdjelek, addig, amíg levegő van a tüdőmben? – A hangom alig volt több suttogásnál, de a spanyol így is meghallotta, és elmosolyodott. Nem nagyon, csak úgy féloldalasan, de olyan őrjítően szexi volt, hogy az amúgy is saját határait feszegető önmegtartóztatásom kezdett padlógázzal a szakadék felé száguldani. Lehunytam a szemem és magamban elszámoltam tízig. Csak azért nyitottam ki a szeme újból, mert megéreztem a spanyol ajkait a homlokomon.

– Hidd el, kicsi lány, az érzés kölcsönös. De nem ment el az eszem teljesen, hogy kihasználjam, hogy alkoholos befolyásoltság alatt vagy. – Keserűen elmosolyodtam, és bár utáltam, amit mondott, beláttam, hogy igaza van. Ettől függetlenül – vagy épp ezért? – kezeim a nyaka köré fontam és megöleltem. – Regi, ez…

– Baráti ölelés – motyogtam a vállába, amire elnevette magát.

– Lassan már tényleg mennünk kéne – húzódott el, mire bólintottam, de azért még lábujjhegyre állva nyomtam egy gyors puszit az arcára.

– Köszönet – válaszoltam kérdő tekintetét látva. – Azért, mert mindig megmentesz. Ángel custodio* – a spanyol kifejezést szinte csak suttogtam, de Jaime meghallotta, és elmosolyodott, majd a házig hátralevő kábé száz méterre a karjába kapott. Fejemet a mellkasára hajtottam, arcomon hatalmas mosoly ült, a lelkem pedig szárnyalt a boldogságtól.

--------------------------------------------------

*ángel custodio - őrangyal

A ruha, amit Regi a tóparton viselt (katt)
A ruha, amit Regi a buliban viselt (katt)

Tami:

Regi unokatesói: (Balázs, Levi, Dávid sorrendben)

12. fejezet

2011-12-16T15:52:00.001+01:00

Na meghoztam a frisst. Nehezen ugyan, de megszületett. Volt pár hátráltató tényező, de leküzdve a gépem újbóli hisztijét, megírtam és meghoztam az új fejezetet. Volna egy olyan kérdésem, hogy ki mit olvasna szívesen a VSz-ben eddig történtekből egy novella, vagy egyperces formájában és kinek a szemszögéből (olyasmi, mint ami mikulásra hoztam) Akinek bármi ötlete van, az komiban írja meg. :) Ha sok lesz akkor majd sorsot húzok belőlük, ha nem akkor elképzelhető, hogy mind megírásra kerül majd. :)

Köszönöm szépen a komikat lányok, tényleg nagyon örülök nektek, de most részletes mindenre kiterjedő választ nincs erőm írni :/ Csak annyit ragadok ki Eszti komijából, hogy annyit talán elárulhatok, hogy Regi-Jaimére és Regi-Rudira is lesz még példa az elkövetkezendő részek során :P Hogy kivel mi arról nem nyilatkozom, de mindenképp lesz. :)
Várom most is a komikat sok szeretettel :D
Jó olvasást, puszi

Dorcsy

12. fejezet

– Kicsi lány! – arra ébredtem, hogy Rudi az arcomat simogatva próbál ébreszteni.

– Hagyj aludni! – morogva fordultam át a másik oldalamra.

– Egész eddig hagytalak. Fél három van. Tudtommal négyre ki kell érned a Ringre. De nem muszáj ám felkelni. – tartalmas magyar káromkodássorozat hagyta el a számat, és dühösen csaptam a fejem alatt lévő párnába. Hallottam, ahogy Rudi felnevet, úgyhogy megfogtam az egyik kispárnát, és arra felé hajítottam amerre a csatárt véltem.

Nagy nehezen sikerült kimásznom az ágyból, és elindultam a fürdőbe, de eszembe jutott, hogy ruhám csak az van, ami előző nap rajtam volt. Újabb hangos szitokszó-áradat hagyta el a számat, és a focistáért kiáltottam.

– Mondd, mi a gond – nyitott be a focista.

– Ruha. Nincs egy darab ruhám se nálad. Szóval vagy abban a cuki kékben megyek, amiben tegnap voltam, vagy a te cuccaidban. Tekintve hogy kint tipikusan magyar nyári szaridő van, az előbbi kizárva. Utóbbi esetén meg kicsit furcsán néznének rám. Ja, hazamenni meg nincs időm. Ötlet? – néztem kérdőn a csatárra.

– Ha engednéd, hogy megszólaljak, akkor odaadnám ezt – mondta a kezembe nyomva egy nagy papírzacskót. Ahogy belenéztem, felfedeztem benne egy lila-fekete Nike pulcsim, egy ugyanilyen színű, csíkos sálat, egy fehér farmert, meg az egyik kedvenc, fehér, farkas fej mintával ellátott pólómat, illetve a fekete-fehér Nike cipőm, meg egy pár fehérnemű.

– Ezt… hogy? – néztem fel ismét Rudira.

– Szóltam Lexinek, hogy ugorjon már fel hozzád, és hozzon át neked pár cuccot. – vonta meg a vállát a focista, mire odaléptem, és megöleltem, köszönömöt mormogva. – Na öltözz, mert elkésel. – lépett ki az ajtón behúzva azt maga után.

Én gyorsan nekiláttam letusolni, felöltözni, majd a szobába visszamenve az előző napi kist áskámból előszedtem a szemceruzám és a szempillaspirálom, és a fürdőbe visszatérve egy kevés sminket kentem magamra. Hála Istennek Rudinál volt egy fogkefém a fürdőjében, úgyhogy gyors fogmosás után leballagtam a lépcsőn – a lábam még mindig nem lévén tökéletes, ez elég lassan ment.

A konyhában Rudi a fekete Nike oldaltáskámmal várt, amibe belenézve felfedeztem a laptopom, a fényképezőm, meg az interjúhoz nélkülözhetetlen diktafont, illetve a jegyzetfüzetemet, na meg persze a két Red Bullos kulacsot. Nagy lelkesedésembe hatalmas, cuppanós puszit nyomtam a vigyorgó focista arcára, majd leültem mellé az asztalhoz megenni a megkésett reggelit.

Gergő aztán vállalta, hogy kifuvarozik a Hungaroringre. Miközben ő vezetett, én az anyósülésen ülve próbáltam összeszedni a gondolataimat kérdéseket illetően. A cikkem első már sora már megvolt. „Itt állok szemben 4 kétszeres világbajnokkal. Négyötöknek együtt több világbajnoki címe van, mint Schumachernek. Mit gondoltok erről?”

Ahogy megláttam, hogy közeledik egy benzinkút, megkértem Rudit, hogy álljon be, mert vásárolni akarok. Beszaladtam gyorsan a shop részlegbe és az italos polcról lekaptam 2 doboz rostos almalét, belemarkoltam a Chupa Chupsos dobozba, és kihalásztam öt darab epres ízesítésűt, majd a pénztárhoz sétáltam, és kipakoltam mindent, amit vettem, illetve kértem egy üveg Finlandiát is. Az eladó csaj kicsit furcsán nézett rám, hogy minek nekem nyalóka meg vodka, de egy szót sem szólt. Fizetés után visszasiettem a kocsihoz, ahol a két Red Bullos kulacsba beletöltöttem az almaleveket, majd mindent belepakoltam a táskámba.

– Már nem azért Reg, de mire készülsz? – kérdezte Gergő felvont szemöldökkel, miközben továbbindultunk a szemerkélő esőben Mogyoródra.

– Csak mindenkinek viszek egy kis ajándékot – vontam vállat vigyorogva.

– Aha. Ajándékot. Hadd találjam ki, az üveg vodka Raikkönené lesz, mi? – már a focista arcán is vigyor ült.

– Vág az eszed, mint a Gillette penge. Bár ahogy elnézem rég találkoztál vele – nevettem fel, mire Rudi megpróbálta eljátszani a sértett kisfiút, de hamar beleunt, és velem együtt énekelte a rádióból szóló International Love-ot. Végülis nem ironikus. Elvben pont azért nem vagyunk együtt, mert országok választanak el minket – jó, konkrétan csak Szlovénia, de akkor is. Erre éneklünk egy számot, ami az országhatárokon átívelő szerelemről szól. Mint azt már említettem, cseppet sem ironikus.

Négy előtt pár perccel értünk a pályára, ahol már szinte nyoma sem volt az előző napi nyüzsgésnek. A verseny lecsengett, a home-okat bontották, mindenki készülődött az egy hónapos nyári szünetre. A srácokat hamar észrevettem, az éppen bontás alatt álló RB boksz előtt szórakoztak, Lily Tommi és Britta társaságában. Hozzáteszem, a sajtós lányt elég nehezen sikerült kivennem a finn ölelő karjai között. Úgy látszik, mély nyomokat hagyott bennük az éjszaka.

– Mikorra jöjjek érted? – kérdezte Rudi. Váratlanul ért a kérdés, elmerültem a pálya elemzésében.

– Hogy…? Ja, majd dobok egy SMS-t, ha közel leszünk a végéhez. De szerintem fél hét körül legkésőbb végzünk. Köszönöm. – áthajoltam a sebváltó felett és puszit nyomtam az arcára, majd az övem kicsatolva kipattantam az BMW-ből. Rudi volt az egyetlen olyan személy, akinek az autójában zokszó nélkül bekötöttem magamat.

Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott a hideg. Hiába volt július, az, hogy az elmúlt két éjszaka szakadt az eső meglátszott az időjáráson. És bár pillanatnyilag nem esett semmi, az ég felhős volt, és a pálya környékét is mindenhol pocsolyák szegélyezték. Szorosabbra húztam a nyakam körül a sálat, és úgy sétáltam oda a vidáman beszélgető forma1-es delegációhoz.

– Hali! – köszöntem, amit mindenki mosolyogva viszonzott. Sebastian volt az első, aki odalépett elém, követelve a két pusziját. Őt követte Fer, majd Britta és Lily, végül Jaime és Tommi és megérkezett. Azon, hogy Kimi nem jött, meg sem lepődtem.

– Hé, gratulálok fiatalok – kacsintottam Brittát ölelő finn felé. – Láttalak ám titeket tegnap – szélesen elvigyorodtam, és ahogy láttam, hogy Britta az arcát Tommi mellkasába temeti, hangosan felnevettem.

– Rosszat mondtam? – kérdeztem a finntől arcomról letörölhetetlen mosollyal.

– Nem. Csak ma mindenki ezzel fogadta. Még Christian is. – nevetett fel az edzők gyöngye.

Valahogy aztán sikerült ráterelni a témát az interjúra, úgyhogy gyorsan megosztottam velük az infót, hogy mindenkivel csinálok egy gyors, tízperces interjút, majd egy közöset, aztán fotózunk, aztán mindenki mehet, amerre lát.

– Ki kezdje? – tette fel a kérdést Kimi.

– Nekem teljesen mindegy, aki akarja. De mielőtt belekezdenénk, hoztam egy kis ajándékot. – vigyorogva halásztam elő a táskámból a cuccokat, és nyomkodtam mindenki kezébe. Fer konkrétan betegre röhögte magát, és két puszit nyomott az arcomra, Sebi és Jaime csak vigyorogtak egymásra, mint a tejbe tök, Kimi meg mosolyogva ingatta a fejét.

– Tudsz róla, hogy piszok szemtelen vagy? – elnevettem magam.

– Mondták már páran – vontam vállat.

– Bolond egy nő vagy, te. Na, gyere ide. – és ezzel megölelt. Elvigyorodtam a dolgon, tekintve, hogy alig pár napja ismerem, és hát az ember nem ezt várja a „Jégembertől”.

– Na, ki akar kezdeni? – néztem körbe a társaságon. Sebastian leginkább egy iskolában padból kiesve jelentkező eminens kisdiákra emlékeztetett, ahogy ordítozta, hogy „én, én, én, ééén”. – Hmm, lássuk csak. Mondjuk, Jaime? – vigyorogtam a spanyolra, aki elnevette magát. A duzzogó németet magunk mögött hagyva indultunk kicsit távolabb, hogy beszűrődő zajok nélkül tudjunk beszélgetni a diktafon előtt.

Minden kérdésemre zavartalanul, és jó kedélyűen válaszolt, de mégis azt éreztem, hogy képtelen bízni bennem, és semmi olyat nem mond, amit bárhogy fel tudnék használni ellen. Ez azért kicsit rosszul esett, de persze megértettem. Én az ő szemében csak egy újságíró voltam, és tételezzük fel, hogy a jobbik fajtából, de akkor sem több, egy minden lében kanál firkásznál.

Jaime után még véletlenül sem a másik Red Bullos pilótát választottam, hanem a Ferrari spanyolját, akinek a szájában ott lógott az egyik nyalóka. Eléggé gondban voltam az interjú végére, hogy miből lesz nekem meg a cikkem, mert egyértelmes mondata nem volt, ugyanis mindenből viccet csinált. Komolyan, még abból is, mikor kérdeztem, hogy soha nem vádolták meg őket azzal, hogy információkat adnak át egymásnak Jaimével. Az volt a válasza, hogy nem, de úgyis hiányzik egy kis botrány, úgyhogy elhíreszteli, nem akarnék-e írni erről egy cikket.

Mindkét spanyol azt mondta a másikról, hogy olyan, mintha a testvére lenne. Jaime állítása szerint rengeteg segítséget kapott e kezdetekben Nandótól, a nagyobbik spanyol pedig, hogy mindig számíthat a kisbikára, ha éppen szarban van az élete. Példának okáért, remek partner abban, ha bulizni kell. Ezt az infót Jaime is megerősítette, de hozzátette, hogy Nandóval ellentétben, ő mindig emlékszik a buliban történtekre.

A két spanyol után aztán megkönyörültem Bastianon, és mondtam, hogy jöjjön ő, persze csak ha Kimi nem bánja. Nem bánta, úgyhogy magammal vittem a németet, aki durcásan iszogatta az almalevét. Muszáj volt nevetnem rajta, mert úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt ovis. Mikor ezen felfedezésem vele is megosztottam még jobban bedurcizott.

– Na, ne hisztizz, te németek gyöngye, inkább mesélj kicsit, hogy állsz a csajokkal. – vigyorogtam rá, de láthatóan elkedvetlenedett.

– Sehogy… - morogta maga elé. – Nem beszélhetnénk inkább másról? – fordította tekintetét a föld felé.

– Seb… Most mint barátod kérdezem. – nyúltam a srác keze felé.

– Hannah óta nem volt senkim – súgta maga elé a német, és rájöttem, hogy Sebas csúnyábban el van kenődve, mint azt sejtettem.

– Körbevesz millió rajongó és jobbnál jobb csajok… – kezdtem, de félbeszakított.

– Ez nem ilyen egyszerű, mert…

– Még mindig szereted őt, igaz? – kérdeztem, és mikor elfordította a fejét, tudtam, hogy beletrafáltam. – Seb, ne. Kérlek.

– Gyűlölnöm kéne azért, amit tette, de egyszerűen nem megy. – a szívem szakadt meg, hogy a jókedvű srácot így látom. Ennyire összetörve, maga alatt.

– Tudod mit, Basi? Holnap elviszlek titeket Velencére. Mindenki jön, és elfelejted azt a némbert. Bulizunk egy eszméletlent, rendben? – láttam, hogy a buli szóra felcsillant a szeme, és jó jelnek vettem, hogy lelkesen bólogatott.

Ez után már sikerült rátérnem az interjúra, ami –azt hiszem, mondhatom így – szokás szerint gördülékenyen ment. Egyik szőke után jött a másik, aki viszont életem legnehezebb interjúalanya volt. Alig párszavas válaszokat adott, ráadásul azokat is úgy kellett kikönyörögni belőle.

– Komolyan mondom, inkább húzd le azt a vodkát, csak kicsit eredjen már meg a nyelved. – sóhajtottam fel a negyedik kétszavas válasza után. A finn elvigyorodott, és érdekes mód, ezután viszonylag normálisan válaszolgatott.

Amikor végre újra együtt volt a csipet-csapat feltettem nekik a kocsiban összeírt kérdéseket, kezdve a 8 VB cím több mint amit Schumi egyedül begyűjtött. Erre volt Kimi válasza a következő: „Jobban értékelném, ha egyedül lenne ennyi.” Bastian persze egyből védelmébe vette honfitársát.

– Amit Michael véghezvitt az egyedi és megismételhetetlen. Aki a Forma1-ben világbajnok lesz, annak nincs oka szégyenkezésre. Michaelnek ez hétszer is sikerült, és töretlen lelkesedéssel versenyzett ez után is. – Seb szavaival Jaime és Fer is egyaránt egyetértett, úgyhogy ugorhattunk a következő kérdésre.

Fél hatra lezavartuk a riportokat, úgyhogy nekikezdhettünk a fotózásnak. Fotóztam mindenkit egyedül, a csapattársakat együtt, a két spanyolt, a két szőkét, négyüket együtt, szóval lényegében minden összeállításban készültek képek. Mikor végeztünk dobtam egy SMS-t Rudinak, hogy jöhet, a Lilyvel, Brittával és Tommival kiegészült társaságnak pedig felvetettem a Velencére utazás ötletét. Hatalmas lelkesedés övezte a tervemet, úgyhogy megbeszéltük, hogy másnap reggel nyolcra értük megyünk a hotelhez, és két napra elegendő cuccal elszállítjuk őket a Velencei tó partjára. Mikor aztán láttam a parkolóba gördülni a fekete BMW-t, elköszöntem, és odaballagtam a focista kocsijához. Arcomon hatalmas vigyorral ültem be mellé, és persze Gergő egyből megkérdezte, hogy minek örülök ennyire.

– Holnap megyünk Velencére. Lexit is elcsábítom, mert kell a kocsija, meg mert ebből a buliból nem maradhat ki.

– Remek. Mikor indulunk? – Gergő már hozzá volt szokva a váratlan ötleteimhez. Egyszer meglegyintettem, hogy milyen jó lenne elmenni Írországba. Három órával később, már a repülőn ültünk.

– Amúgy otthon van egy meglepim. – szólt, miután felvázoltam a tervem.

– Miii? – kérdeztem egyből fellelkesülve, de nem mondott semmit, csak mindent tudóan vigyorgott. Mivel tudtam, hogy úgyse árulja el, inkább felhívtam Lexit, hogy ruccanjon már át Gergőhöz, de előtte menjen el hozzám, és hozzon nekem pár cuccot, hogy aztán este tarthassunk egy kis elő bulit. Rábólintott, és azt mondta, maximum három óra és ott van.

Amint megálltunk Rudi háza előtt kiugrottam a kocsiból és az ajtóhoz rohantam, amit legnagyobb meglepetésemre nyitva találtam. Ahogy besétáltam a konyhába észrevettem a bent tevékenykedő hosszú, szőke hajú lányt.

– Tamii! – visítottam fel, amikor tudatosult bennem, hogy a focista húga áll a konyhapult előtt. Vigyorogva öleltük meg egymást, majd ültünk le az asztalhoz. – Mi szél hozott erre? – kérdeztem elvéve egy kekszet az előttem levő tálból.

– Vége a gyakorlatomnak, úgyhogy hazajöttem szünetre. Szeptemberig most már itthon is maradok. – A 20 éves lány Milánóban járt egyetemre, ahol építészmérnöknek tanult, egyébként meg Rudival élt együtt.

– Király, akkor te is jössz velünk holnap Velencére? – lelkesültem fel.

– Persze. De kit takar a velünk? – vonta fel a szemöldökét.

– Hát… Lexi, a bátyád, én… meg pár F1-es…

– Pár F1-es? Azt hiszem meséléssel tartozol – bökött oldalba a lány, úgyhogy kénytelen voltam elmesélni, hogyan is ismertem meg az autóversenyzős kis csapatot.

– Szóval lesz sok jó pasi? – kérdezte vigyorogva?

– Pasik lesznek, de nem hozzád valók. – morogta a nappaliból Rudi, amire elnevettem magam. A húgát mindennél jobban szerette, és óvta még a széltől is, nem hogy a gonosz, csúnya autóversenyzőktől.
Hiába volt négy év köztem és Tami között, nagyon jó barátnők voltunk. Bár ritkán találkoztunk, gyakran beszéltünk telefonon vagy Skype-on.

Nem sokkal később aztán Lexi is befutott, akinek felvázoltuk a következő két napját, amire persze lelkes bólogatott. Vacsora után – a másnapi korán kelésre hivatkozva- mindenki elment aludni.

The beginning is the most difficult

2011-12-06T19:52:00.001+01:00

Na meghoztam, amit ígértem, jelentem sikerült :D Hét vége felé azért majd igyekszem fejezettel is jelentkezni, de ez nem tudom mennyire fog összejönni, tekintve csütörtökön töri TZ-t írok, és azon leszek, hogy hülyére tanuljam magam :'D De ez most mellékes :P

Boldog Télapót mindenkinek, remélem hozott mindenkinek a Mikulás sook-sook csokit :'D És mindenkinek, aki az elkeseredés szélén állna üzenem, hogy kitartás, mert már mindjárt itt a téli szünet és a karácsony. Két hét, ennyi fél lábon is kibírunk :P

Szóval fogadjátok sok szeretettel ez a kis szösszenetet, remélem majd írtok egy két komit :'P

puszi

Dorcsy

The beginning is the most difficult – Regi szemszög a Rudival való megismerkedéséből

(Gym Class Heroes - Stereo Hearts cover by Madilyn Bailey)

Huszonegy éves voltam, újságírás terén teljességgel zöldfülű, és engem küldtek el a válogatott meccs előtt, hogy csináljak egy interjút a csapat sztárcsatárával, Rudolf Gergellyel. Az országban mindenki tisztelte, és mindenhol azt lehetett hallani róla, hogy ettől függetlenül alázatos, rendes, és teljesen normális.

Kezem-lábam remegett, ahogy beléptem a pesti kávézó ajtaján, ahova megbeszéltük az interjút. Hatmilliomodszorra futtattam végig magamban, hogy mindent elhoztam-e ami kell, de ezúttal sem hiányzott semmi. Diktafon, laptop, kérdések… Elvben minden megvan. – gondoltam.

Amikor a focista belépett egyből felálltam, jelezvén, hogy engem keres. Mosolyogva köszönt és nyújtotta felém a kezét. A féloldalas, csibészes mosolya, illetve a mogyoróbarna nevető tekintete elvarázsolt, és csak hebegtem-habogtam össze-vissza, de a nevemet csak nem sikerült elárulni.

– Pintér Regina, igaz? – segített ki a focista. Nyelve egyet bólintottam. Nem erőltettem ezt a beszéd dolgot, bár magamban azért megjegyeztem, hogy elég érdekes lesz úgy interjút készíteni, hogy nem szólok egy szót se. Majd odatolom elé a papírt, hogy válaszolgasson a kérdésekre, és bekapcsolom a diktafont. Ezt az ötletet, mondjuk már akkor elvetetettem, mikor eszembe jutott. Annyira azért nem voltam amatőr, hogy ne tudjam, ez lényegében semmit sem ér.

– Szia. – ez volt az első épkézláb szó/mondat, amit képes voltam egészében kimondani, és frankón büszke voltam magamra.

– Ha jól sejtem, most kezded a pályát. – bár kijelentés volt, éreztem a mögötte megbújó kérdő hangsúlyt, így bólintottam. Gondoltam, jobb, ha csak akkor beszélek, ha muszáj. – Nyugi, nem eszem embert. Nem kell egyből belecsapni az interjúba, ha gondolod, előtte beszélgethetünk. Az úgy jó lenne? – ismételten bólintás volt a válaszom, mire a focista felnevetett, és megvakargatta a tarkóját. – Na szóval, gondolom magyar szakra jártál, vagy valami ilyesmi, tehát illene tudnod, hogy a beszélgetés kétoldalú dolog. Tehát példának okáért, te kérdezel valamit, én meg válaszolok.

– Valójában… Kommunikációnak hívják, ami információcsere az adó és a vevő között, és azzal hogy bólogatok, valójában kommunikálok, mivel metakommunikációs jelzéseket használok, tehát… - kezdtem bele, próbálva egy kis értelmet sűríteni a mondanivalómat, és felidézni, amit az egyetemen tanultunk.

– Jó, jó oké. Értem. – mosolyodott el a focista. – De haladás, már végigmondtál egy mondatot. Iszol valamit? – kérdezte, mikor a pincér kiért az asztalunkhoz.

– Igen, egy banános forró csokit. – Nos igen. Karrierem hajnalán még nem ittam kávét kávéval, nem ragadtam meg minden lehetőséget arra, hogy a fekete nedűt fogyasszam. Gergő is forró csokit rendelt, csak ő étcsoki darabokkal.

Függetlenül attól, hogy már megszólaltam, még mindig a kezemet tördeltem idegességemben és nagyjából úgy viselkedtem, mint egy tizenéves tini lány az első randiján. Igazából akkor kezdtem csak elengedni magam, mikor már a forró csokimat kortyoltam, és Gergő tíz perce bombázott viccesebbnél viccesebb sztorikkal.

Mesélte, hogy milyen tréfálkozások szoktak menni mind a válogatott, mind a csapata öltözőjében – amit az edzők többnyire nem néznek jó szemmel, és mindig pluszmunkával büntetik. Tisztára, mint az egyeteme meg a gimiben. – erre a gondolatomra elmosolyodtam, ami a focistának is feltűnt, és persze egyből rákérdezett jókedvem okára.

– Csak eszembe jutott, hogy ha mi csináltunk valamit az egyetemen vagy a gimiben, mondjuk túl nagy bulit a koleszben, táborokban vagy bármi poént az előadások, órák közti szünetekben, esetleg az előadás alatt, akkor a profok mindig plusz esszéket adtak ki megírásra. A lehető leghülyébb témákkal, többnyire valamilyen idegen nyelven – angol, spanyol vagy olasz. De mindig kivágtuk magunkat, a professzorok meg összeszorított szájjal fogadták a beadott dolgozatokat, keresve bennük a hibát. De nem volt, mert egymásnak mindig átnéztük őket. – nem tudom, hogy én vagy ő ámult-e jobban, a monológom hosszán, mindenesetre arcára vigyor szökött.

– Tudod, azért most büszke vagyok magamra. Nem gondoltam volna, hogy sikerül egy komplett sztorit kicsikarnom belőled.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy nehéz eset vagyok, de te a csodálatos képességeiddel megtörtél? – kérdeztem felvont szemöldökkel, de arcomon mosollyal. Vette a poént és felnevetett.

– Pontosan – bólogatott büszke vigyorral.

– Beleírom a cikkbe, hogy túl sok önbizalmad van. Úgyhogy csak óvatosan bánj a szavakkal – kacsintottam rá, de megint leesett neki a tantusz, hogy csak viccelek.

– Ha ennyire sziporkázol, akár a cikkbe is belekezdhetnénk, nem? – bólintottam, és a diktafon bekapcsolása után elkezdtem kérdezgetni, ő pedig mindenre szépen sorban, intelligensen válaszolt.

Az interjú után egy telefonszámcserével és két puszival búcsúztunk el, és megígérte, hogy ha lesz egy kis ideje, majd felhív, és összefuthatnánk, mert érdekelnék az egyetemi meg gimis mókáink, hátha valami felhasználható belőle számára is a csapattársakkal szemben. Nem igazán hittem benne, hogy tényleg betartja a szavát, így én voltam a legmeglepettebb, amikor másnap csörgött a telefonom, és a kijelzőn a „Rudi, a focista” felirat állt. Vigyorogva fogadtam a hívást.

Mikulás-előleg :'D

2011-12-05T19:52:00.000+01:00

Szóval, ez már régebb óta tervbe van, de most jutottam el odáig, hogy meg is csináljam :P Szóval a So You Think You Can Danceból a két kedvenc táncosomról csináltam egy videót, és igazából javarészt ők adták/adják az ötletet a történetben szereplő táncjelenetekhez. Szóval tessék úgy felfogni, hogy Lauren Regi, Kent meg Ádi :P
Remélem tetszeni fog, és ha minden jól megy, akkor holnap hozok egy kis szösszenetet, ami nem feltétlen folytatás, hanem egy történettel kapcsolatos egyperces/novella (attól függ milyen hosszúra sikerült :D)
Itt a videó linkje: http://www.youtube.com/watch?v=gPmUmCbD5o0

Várom a komikat, a véleményeket, ki mit szól hozzá ;)
És így elöljáróban is boldog Mikulást minden olvasómnak =)

puszi nektek
Dorcsy

11. fejezet

2011-11-20T21:21:00.004+01:00

Nyáháá, új fejezet, majdnem 2000 szó, bár nincs benne minden, amit akartam, mert mindenképp hozni akartam már ma. Meglepően hamar megíródott ez a fejezet, úgy nagyjából két nekiülésre - bár ha jobban belegondolok VSz esetében ez többnyire így van.

A komikat, mint mindig, ezúttal is köszönöm :)

Viki: Óm csak azt a hármat? =( pedig a Belga is nagyon jó volt :D mondjuk Kanada is. :D Nos, a buli itt, az interjúk majd a következőben :D

iuwan: Hát, szerintem megoldották volna... :P Igen, nekem is mind nagy kedvencem :D Gergő meg a legnagyobb :P Folytatás pedig már itt :D

Dórika: Fernandót én valahogy a való életben is ilyesminek képzelem el :) Ahogy észreveszem, Gergő nagy közsikernek örvend :D

köszönöm mégegyszer a komikat, puszi nektek

Dorcsy

u.i.: kirakok majd még ma, vagy holnap egy szavazást, hogy ki melyik srácnak szurkol Regivel kapcsolatban :P

11. fejezet

– Ha nem szeretnél, akkor nem kell – kezdte Rudi, miután a Symbol előtt kiszálltunk a kocsijából. Csak megráztam a fejem, jelezvén, hogy minden oké. Bólintott, majd óvatosan magához ölelt. – Ha rosszul érzed magad, szólsz, és megyünk, jó? – motyogta a hajamba. Gergőnek nem volt olyan porcikája, amiért ne lettem volna odáig, de mégis tudtam, hogy ez a dolog köztünk az „érzelmekkel” nem működne. És ezt piszkosul sajnáltam.

Kézen fogott, és bevezetett a budapesti elithelynek számító Symbolba. Nem sokat jártam ilyen helyekre, csak ha muszáj volt. Ami azt illeti, már kinőttem azt a kort. Amíg Velencén laktam a szüleimmel, az unokatesóimmal rengeteget jártunk el bulizni – szinte minden hétvégén. De amikor felkerültem Pestre, az egyetemre, muszáj volt a tanulásra és a munkára koncentrálnom így ezek a bulizások elmaradoztak – bár igazság szerint nagyon nem is hiányoztak.

Ahogy haladtunk befelé többen autogramot kértek a kordon mögül Ruditól, és mindig újra és újra meglepett, hogy függetlenül attól, hogy nem itthon focizik, mennyien istenítik őt Magyarországon. És ilyenkor valami a szívem tájékán bizsergett, és büszkeséggel töltött el.

Alig értünk be a szórakozóhelyre, Lily máris a nyakamban lógott.

– Hello! – vigyorogtam a szőke lányra. – Mennyit ittatok már?

– Nélküled nem akartam elkezdeni. De Sebastiannak már most képzavarai vannak a világról. – vigyorgott most már Lily is, mire Rudival mindketten felnevettünk. A lány az asztalukhoz vezetett, ahol ott ült már a két spanyol, Sebastian, Tommi, Britta, Celia, Kimi és Jenson.

– Na, fiatalság, ha valaki nem ismerné őket, akkor a szőke hölgy itt mellettem Regina Pintér a barna srác mellette pedig Gergely Rudolf. Ők képviselik ma a hazai vonalat – mutatott be minket Lily, a végén belekuncogva, mire megböktem az oldalát.

– Helló, Jenson Button – állt fel a brit a bemutatkozáshoz, majd Rudival kezet fogtak, és ahelyett, hogy nekem is megrázta volna a felé nyújtott jobbomat, finom csókot lehelt rá. Angol jó modor…

Sebastian állapotát illetően Lilynek kellett igazat adnom, mert a srác tényleg elég kész volt már. A havi fizetésemet rátettem volna, hogy Kimi rendes, jó barát módjára megitatta valami jó kis házi pálinkával. A jelenet a szemem előtt láttam, ahogy a finn tukmálja Basiba a piát, míg ő maga egy kortyot se iszik, csak röhög a németen. Ennek gondolatára elvigyorodtam, majd Kiminek is bemutatkoztam személyesen is – hátha Lily kiselőadásánál nem hallotta tisztán a nevemet.

Sebastian olyan szinten ontotta magából a hülyeségeket, hogy azt csak egy bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után lehetett elviselni. És akkor mást még nem is mondtam. Kismillió egyszer próbált meg elrángatni táncolni, de valamilyen mondvacsinált indokkal mindig visszautasítottam – ez legtöbbször az volt, hogy Kimi társaságában nem hagyom egyedül a piám. Ugyanakkor, amikor Jaime állt oda elém szikrázóan kék szemekkel, és azzal a kéréssel, hogy menjünk táncolni, képtelen voltam nemet mondani. Úgyhogy kezem az övébe csúsztattam, ő pedig a parkettre vezetett. A szívem őrült módjára kalapált, és a gyomrom szaltókat hányt. Épp egy pergősebb, spanyolos számra váltott a DJ, a spanyol pedig kérdőn nézett rám, mire én halvány mosollyal az arcomon bólintottam. A zene ütemére kezdtünk táncolni, és a spanyolos ritmus hatására a csípőm egyből mozgásba lendült. Időnként olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egy papírdarab sem fért volna el köztünk, máskor eltávolodtunk és külön táncoltunk. Évek óta nem táncoltam ilyen beleéléssel, mint akkor. És ami azt illeti, rettentően hiányzott.

A szám végeztével olyan közel voltunk egymáshoz, hogy csak egy apró mozdulatra lett volna szükség ahhoz, hogy a szánk összeérjem. Ő is szaporán vette a levegőt, és a szeme nyitott könyv volt. Mégsem tudtam belőle semmit kiolvasni, mert magával ragadott a kéksége. Újabb szám kezdődött, de mi nem mozdultunk, csak néztünk egymás szemébe. A másodperc tört részéig azt hittem, Jaime meg fog csókolni, de ezt a lehetőséget menten elfelejtettem, amikor Bastian odajött, és lekért. Válogatott magyar szitkok hagyták el a számat, és a pokol legmélyebb bugyraiban kívántam legközelebb viszontlátni a németet. Vagy lehetőleg még ott sem… Erőltetett mosollyal az arcomon fordultam Sebastian felé, szikrázó szemekkel – bár erős gyanúm volt rá, hogy Seb ebből semmit nem érzékelt, hála a Kimitől kapott rengeteg házinak.

– Megölöm, azt az idióta finnt – morogtam magyarul az orrom alá, majd kínkeservesen otthagytam Jaimét és elmentem Basival táncolni. Három szám után jutottak el Rudihoz a segélykérő tekinteteim, és lekért a némettől, majd vigyorogva az erkélyre vezetett

– Hálám örökké… – mosolyogtam rá.

– Attól mentsen meg az Úristen… – emelte színpadiasan az égre a tekintetét, mire csak vállon bokszoltam. – De mesélj, mi van a spanyollal? – szólt hozzám magyarul. Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam, és már épp válaszoltam volna, hogy ugyan miről beszél, de folytatta. – Ugyan már, nem vagyok hülye. – vont vállat.

– Akkor azt is láttad, hogy nem történt semmi. Egyébként sem működne. Ő állandóan utazik, én meg ide vagyok kötve a munkám miatt. – megrántottam a vállam, mint akit hidegen hagy az egész, de Rudi is ugyanúgy tudta, ahogy én, hogy ezt csak úgy mondom, és valójában nagyon is érdekel.

– Komolyan mondom, nem értelek Regi. Honnan tudod, ha meg sem próbálod? Miért félsz belekezdeni bármi újba? – nézett mélyen a szemembe, és bár nem emelte meg a hangját tudtam, hogy bosszantja a dolog.

– Mert ami új, az ismeretlen. És ami ismeretlen, attól sérülhetek. – szinte súgtam a szavakat, ő mégis meghallotta, és a fejét fogva sétált a korláthoz, és nézett a budai tájra.

– A saját boldogságot útjába állsz. De ki vagyok én, hogy megakadályozzalak ebben? – hangja csöpögött az iróniától. Nem fordult felém, az éjszakába beszélt.

– Bizton állíthatom, hogy a legfontosabb ember az életemben. – odamentem mögé és hátulról szorosan átöleltem. – A legjobb barátom vagy. És ez soha nem fog változni. Ha kell, bármire megesküszöm. – motyogtam hátulról a vállába, mire végre megfordult, és arcom a két kezébe fogva kényszerített, hogy a mogyoróbarna szemekbe nézzek.

– Nem kell megesküdnöd. Tudom. Csak nem értelek. – leengedte a kezeit. – Persze, tudom, hogy miért félsz ennyire, de ha nem kockáztatsz, soha nem nyerhetsz. Soha nem lehetsz boldog. És soha nem léphetsz túl a múltban ért sérelmeken. Tudom, hogy a bizalom nagy kincs – a tiéd pedig kiváltképp. De ugyanakkor azt is tudom, hogy Jaime kiérdemelné. Nem azt mondom, hogy most rögtön. De ismerd meg, és az alapján dönts. Ne lökd el magadtól a boldogság lehetőségét. Mellesleg meg a vak is látta a köztetek repkedő szikrákat.

– Ugyan már. Honnan veszed ezt az egész badarságot? – néztem rá felvont szemöldökkel.

– Látom. Meg mellesleg kérdezősködött, hogy együtt vagyunk-e. Mondtam, hogy nem, mert pocsék vagy az ágyban. – vigyorodott el Rudi.

– Köcsög. – bokszoltam vállon.

– Viccet félretéve, mondtam neki, hogy nem, és jelenleg nincs senkid, de ha nem vigyáz, Sebastian rád mozdul. Szóval… - nagyot sóhajtottam, mert tudtam, hogy akar valamit.

– Mit szeretnél, mit tegyek? – néztem fel a barna szemekbe ismét.

– Csak hogy adj neki egy esélyt. Semmi többet. Csak egyetlen egyet. – úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kapcsolati tanácsokat osztogat nekem.

– Rendben. – aprót bólintottam, majd a mellkasára húzva a fejem megölelt. Beszívtam az illatát, és hallgattam a szívdobogását. – De csak ha hajlandó elfogadni, téged az életemben, és nem játssza a féltékeny faszt.

– Ezt már vele dumáld majd le. – nevetett fel Gergő.

– Jó. De most még maradjunk kicsit – motyogtam a mellkasába, és éreztem, hogy hangtalan nevetésétől ráng a mellkasa.

Amikor visszaértünk Sebastian éppen a szórakozóhely közepén álló színpadon táncolt hiányos öltözetben, Kimi pedig hatalmas lelkesedéssel videózta. A Raikkönen mellett álló Christian épp magában próbálta megfogalmazni a finn világbajnokhoz intézendő kérdéseit.

– Te Kimi, mondd szerinted Basi örülni fog ennek a videónak? – kérdeztem tőle mellésétálva.

– Nem tudom, de ezt neki is látnia kell. – röhögött fel.

– Regi, igaz? – fordult felém Horner. Kérdésére válaszolván bólintottam. – Nem tudod, mit itatott Kimi ezzel a szerencsétlen némettel?

– Csak sejtésem van, mely szerint úgy nagyjából fél üveg házipálinkát, a jobbik fajtából – vigyorodtam el. – Nem kell aggódni, holnap szarul lesz kicsit, de kiheveri.

– Megnyugtattál – sóhajtott szkeptikusan Horner, mire elnevettem magam.

– Akkor segítsen lerángatni onnan, mielőtt még nagyobb idiótát csinál magából.

– Tegeződjünk. – bólintottam jelezve, hogy értettem. – Megkeresem a másik értelmes finnt, hogy segítsen neked hazaszállítani Sebastiant. – Britta szőke haját szúrtam ki először, aztán a másik szőke fejet, akinek a szájában épp kutakodott. A srácban felismertem a RedBullos pilóták személyi edzőjét. Gondoltam nem leszek ünneprontó, úgyhogy inkább visszaballagtam Christianhoz.

– Tommi épp nagyon elfoglalt. Ha érted mire gondolok… – vetettem jelentőségteljes pillantást az angolra, aki csak vigyorogva bólintott. – Szólok Jaimének.

A kisebbik spanyol, épp a nagyobb mellett állt, és pár szerelő társaságában szórakoztak Sebastian műsorán. Hogy honnan tudtam, hogy szerelők? Lily az első percben felvilágosított, hogy ide a mérnöki stábból egy csapattól öten, ha jönnek. A bulizás a szerelők lételeme. Na meg a pilótáké.

– Jaime! – szólítottam meg a spanyol srácot, aki egyből felém kapta a fejét. – Christian haza akarja vinni Sebastiant, de erős sejtése van arra, hogy nem adná meg magát könnyen. Hajlandó lennél segíteni abban, hogy ne alázza meg magát még jobban? Mert sejtésem szerint tíz percen belül már nadrág sem lesz rajta, csak valami isten tudja, milyen mesefigurás bokszer. És szeretném megóvni ettől a társadalmat. – a két spanyol meg a körülöttük álló szerelők, csak elvigyorodtak, Jaime pedig bólintott, majd elindultunk Christianhoz. A csapatfőnökök gyöngye váltott pár szót a pilótájával, majd felmentek a színpadon táncoló-énekelő Sebastian mellé. A német nagyon arcoskodott, hogy márpedig ő nem megy sehova, de aztán a nyers erőszak és a létszámfölény győzött, mert sikerült lerángatni a világot jelentő deszkákról. Összeszedtem az inget, amit ideérkezéskor még Sebastian viselt, majd az épp kifelé igyekvő Christian és Jaime kezébe nyomtam, mondván öltöztessék fel, nehogy megfázzon a „Kis Basika”. Pát intettek volna, ha nem kellett volna minden erejükkel lefogniuk Sebastiant, aki azért harcolt, hogy visszamehessen ráadást adni.

– Nagy a kísértés, hogy megismertessem Vettel fejét az öklömmel – morogta Christian, mire felnevettem, ahogy elképzeltem a hétfői címlapokat, hogy „Vettel azért van a RedBullnál, mert Horner testi erőszakkal fenyegeti”.

– Azért ezzel csak óvatosan. A sajtó mindenhol ott van – kacsintottam magamra mutatva, mire Jaime felnevetett. Ő vette a poént, Horner annyira nem.

– Lehet, visszanézünk majd – mondta Jaime az óráját nézve. – Bár, fél kettő. Talán mégse. Ez esetben jó éjszakát, majd holnap látjuk egymást. – itt egy olyan mosoly ült ki az arcára, aminek hatására nem sokon múlt az, hogy cseppfolyós halmazállapotban terüljek végig az óbudai szórakozóhely padlóján.

– Rendben. Holnap négy. Sziasztok – intettem mosolyogva a három redbullos után. Kicsit már én is fáradt voltam, úgyhogy elindultam egy kisebb méretű kirándulásra, hogy előkerítsem Rudit. Egy nagy csapat szerelő között ülve találtam rá, ahogy épp az előtte levő sörét kortyolgatja. Villámgyors mozdulattal ültem le mellé, csaptam a combjára, és vettem ki a kezéből a dobozos sört, majd határozott mozdulattal meghúztam. Az arcom fintorba szaladt, és visszaadtam a focistának az italt.

– Pfuj, miért nem mondtad, hogy alkoholmentes? – néztem rá vádlón. – Egyáltalán miért iszol te alkoholmentes sört? – vontam fel a szemöldököm, mire az egyik RedBull szerelő belekotyogott.

– Az alkoholmentes sör az első lépés a guminő felé. – vigyorgott büszkén kihúzva magát, ha emlékezetem nem csal, akkor Mike.

– Hejj, de művelt itt valaki – néztem szkeptikusan a szőkére. Az eszem eldobom, ebben a csapatban mindenki szőke? Jó, Christian és Jaime kivételével… Megráztam a fejem, majd Rudira néztem. – Lassan nem megyünk?

- De, mehetünk. Mellesleg azért mentes a sör, hogy legyen, ki hazafurikázza a segged – vigyorgott rám a csatár, miközben vállon bökött. – Köszönjük, aztán let’s go. – felálltunk az asztaltól, és a szerelőknek pát intve elindultunk előkeríteni Lilyt meg Kimiéket. A színpad előtt álltak még mindig, ezúttal valamelyik ferraris srác táncikált és énekelt a színpadon, és a finn kezében megint ott virított a mobilja.

– Adná az isten, hogy egyszer te kerülsz ilyen helyzetbe. – néztem fel rá fejingatva. – Mi megyünk, de nektek további jó szórakozást, és jó éjszakát. Kimi, Nando, holnap négy a pályán. Sziasztok – majd két-két puszival elbúcsúztam Celiától, Lilytől és Nandótól – Kimivel nem voltunk még olyan jóban.

Kicsit sokáig húzódott a búcsúzkodás, így már kettő volt, mikor beültünk a kocsiba, és bekötöttem az övem.

– Hozzád vagy hozzám? – nézett kérdőn rám Rudi.

– Hozzád. Az közelebb van, és mindjárt elalszok – motyogtam az ablak felé fordulva, és csak ekkor döbbentem rá valóban, mennyire fáradt vagyok. Elvackoltam magam az ülésen, és még ott helyben elnyomott az álom.

10. fejezet

2011-11-03T14:49:00.003+01:00

Sziasztok, máris meghoztam a következő részt, amit igazából nem terveztem, csak úgy adta magát, és jött - azért is lett ilyen hamar kész. :D Ó, Rudi-rajongóknak kiemelten ajánlva :P Rengeteg minden kiderül Regi táncos múltjából. :P A végén lesznek majd videók is, amiket mint egy-egy versenyre készített koreográfia találtam Regiéknek - mind nagyon a szívemhez nőtt már :D

A komikat, mint mindig most is nagyon köszönöm :)

Iuwan: ó, Lilyt nem kell azért annyira sajnálni... :P Hát igen, ennek a miértjére is van egy kis kitérő ebben a fejezetben :P Hát Rudi az egy külön misét megér, és hol van még a Rudi-Regi saga vége (ha jól számolom, akkor max 4-5 fejezet :D) A Regi-Jaimére meg.. mindent a maga idejében... esetleg... :D

Viki: Ja, így már értem :) Akkor vagy a magyart vagy a kanadait vagy a japánt láttad, ha jól tippelek :D Nem, Lily annyira azért nem szegény ... :P

Babu: Hát Rudi, nos... Ez majd alkalomadtán kiderül, hogy mi is van a cuki focista buksijában :P Igen, Lily alaposan meg is köszöni Reginek a dolgot :D Örülök, hogy tetszett :)

Zitcci: már most itt is van :)

Szóval remélem mindenkinek elnyerni majd a tetszését a fejezet, és szokásomhoz híven, örülök a komiknak ;)

millió puszi

Dorcsy

10. fejezet

Amikor Lily elment, Rudit is odainvitáltam magunkhoz, és bemutattam a németnek. Hamar megtalálták a közös hangot, és együttes erővel szívták a véremet. Nagyjából fél óra után egy ezer wattos mosollyal vigyorgó Lilian Becker ugrál be a büfébe, és rohant oda hozzám milliószor elismételve a „köszönöm” szót.

– Mit köszönsz? A te érdemed. Nem én számolgattam. Csak te túl mulya voltál hozzá, hogy bármit is tegyél az ügy érdekében – mosolyogtam rá.

– Nem baj. Attól függetlenül köszönöm – ölelt meg. Láttam a szemében, hogy az álma vált ezzel valóra. – Erre iszunk este. Ugye jössz? – szegezte nekem a kérdést, mire csak bólogattam.

– Na és milyen szerepkör lett rád osztva? – szólalt meg Bastian.

– Az utazó mérnöki gárda tagja lettem. Egyike a te stratégáidnak. Szóval bármit is mondasz nekem, csak okosan – kacsintott Lily nevetve a németre.

Nem maradtunk már sokáig Rudival, mondván el kell mennünk készülődni az esti bulira. Már szinte ott voltunk Rudi BMW-jénél, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltozza. Hátrafordulva vettem észre csak, hogy két kétségbeesett arcú spanyolról van szó – nevezetesen Jaiméről és Fernandóról.

– Na mi a pálya srácok? – kérdeztem mosolyogva.

– Britta parancsba adta, hogy őt nem érdekli milyen újságnak, de valamilyen magyar lapnak adjunk egy interjút Sebastiannal. Úgy gondoltuk, veled járunk a legjobban. – hadarta le a kisebbik spanyol.

– Na és te? – fordultam Alonso felé.

– Ugyanez a szitu. Minket is erre kárhoztak – sóhajtott színpadiasan Nando.

– Oké rendben, lehet róla szó, csak beszélnem kell a… Várj, azt mondtad „minket”. Ez kit takar? – néztem félig felvont szemöldökkel a két spanyolra.

– Hát valójában engem és Kimit – vakargatta a fejét halványan mosolyogva és nagyokat pislogva. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel.

– Holnap megfelel, vagy mindenképp szeretnétek még ma? – kérdeztem beletörődve a sorsomba.

– Tökéletes a holnap. – bólogattak nagy lelkesen mindketten.

– Remek, akkor délután négy. Hol szeretnétek beszélgetni? Egy parkban, nálam, itt a pályán.

– Nálad – kezdte el vonogatni a szemöldökét vigyorogva Fernando.

– Idióta – morogtam magyarul, belebokszolva a vállába.

– Itt a pályán jó lesz – mentette Jaime a menthetőt.

– Remek, akkor holnap délután négy, itt a pályán. Aki késik, beárulom a sajtósánál. Ez főleg rátok vonatkozik kis bikák, mert Brittával jóban vagyok – vigyorogtam Jaimére, aki rémületet tettetve megborzongott. – Na isten veletek srácok, este még látjuk egymást. – mosolyogva pá-t intettem nekik, majd beszálltam Rudi mellé a fekete M3-asba.

– Láttam jót dumcsiztatok Lilyvel – említettem meg csak úgy mellékesen, és igyekeztem úgy kiejteni a szavakat, hogy egy fikarcnyi féltékenység se legyen benne.

– Igen. Kedves lány. – ahogy észrevettem, nem volt igazán bőbeszédű hangulatában.

– Baj van? – kérdeztem, de csak megingatta a fejét. – De ha lenne valami, ugye elmondanád?

– Persze. – Nem volt igaz. Tudtam, hogy nem az. De mégsem mondtam semmit, és tudtam, hogy neki sincs mondanivalója. Bekapcsoltam a rádiót, ahonnan egy régebbi Adele szám első taktusait hallottam meg. A Someone like you-t hallgatva könnyek szöktek a szemembe. Erre a számra volt ugyanis az a koreográfiánk, amivel Európa-bajnokok lettünk – először. Mint aki tüzes vashoz nyúlt, úgy kaptam el a kezem a rádióról. A mellettem ülő focista megértette a problémám, és azonnal számot váltott, hiszen a szó szoros értelmében mindent tudott rólam, életem legapróbb stiklijétől kezdve, a legnagyobb sikerekig. Ez kétség kívül az utóbbiba tartozott.

Megpróbáltam rámosolyogni, de sejtésem szerint csak egy erőteljes fintor sikeredett belőle. Vigasztalóan végigsimított a combomon, aminek hatására picit megrezzentem, és kedvem lett volna arcom a focista nyakába fúrva zokogni, és soha abba nem hagyni. Bármit is mondtam vagy mutattam a külvilág számárára, az igazság az volt, hogy a két számomra legfontosabb dologról le kellett mondanom – ezek közül a táncról a saját hülyeségem miatt. És Gergő volt az egyetlen, aki tudott a bennem dúló érzelmi viharokról, megértette őket, és elfogadott velük együtt. Ha szükségem volt támaszra vagy vigaszra, ő ott volt. De a végletekig tőle sem várhattam el a segítséget, a türelmet. És ez volt az, ami végül megakadályozott abban, hogy a tegnapihoz hasonlóan, kisgyerek módjára az ölébe mászva zokogjak. A kézfejemmel letöröltem az arcomról és a szemem sarkából a könnycseppeket, szipogtam kettőt, majd Rudira néztem, aki engem figyelt. Rámosolyogtam, jelezvén jól vagyok, bár mindketten tudtuk, hogy ez a világon létező legnagyobb hazugság.

Nagyot sóhajtott, majd figyelmét újra a vezetésnek szentelte, én pedig a mellettünk elsuhanó tájat kezdtem tanulmányozni. Amikor hazaértünk hozzám, Rudi segített kiszállni a kocsiból, majd lényegében felcipelt a harmadikon levő lakásomhoz, ahol az ajtó előtt a kulccsal szerencsétlenkedtem egy kicsit. Már nem volt kedvem sehova sem menni. Otthon akartam gubbasztani a szobámban, és rágódni a múlton. Arra lettem csak figyelmes, hogy a csatár kiveszi a kezemből a kulcsot, és másodpercek alatt kitárja előttem az ajtót. Rá emeltem a tekintetem, majd egy pillanat múlva már kezeim a nyaka köré fonva öleltem. Hálás voltam neki, mérhetetlenül hálás, mert ha ő nincs, akkor nem tudom, mi lenne velem. Nem tudom, mennyi idő után engedtem el. Lehet, hogy percek voltak, lehet hogy órák, az időérzékem a büszkeségemmel és a hitemmel együtt a porban hevert, és Rudi volt az aki felvéve azt felém nyújtotta – ahogy minden egyes alkalommal tette.

– Nyolcra érted jövök. Csinos legyél. – Elmosolyodott, majd egy homlok puszi után elindult lefelé a lépcsőn. Egészen addig álltam az ajtóban, amíg meg nem hallottam, a bejárati ajtó csapódását. Ez valahogy kirántott a révületemből. Becsukva magam mögött az ajtót beléptem a lakásba és a parányi nappalimba siettem. A DVD-s polc elé guggoltam és kikerestem azt a többi mögé elrejtett lemezt, amely évek óta porosodik ott, arra várva, hogy valaki végre megnézze. Előhúztam, és tekintetem végig futotta házi készítés borítón. Egy szőke lány volt rajta halványzöld ruhában, és őt hátulról ölelte egy halványzöld ingben feszítő, a lánynál valamennyivel magasabb szintén szőke fiú. A nyomtatott cím a „Pintér Regina & Diós Ádám” címet hirdetette. Remegve helyeztem be a lemezt a lejátszóba, és a kanapé előtt a földre leülve vártam az első képkockák megjelenését.

Házi kamerás felvétel, egy próbateremben, egy kilencéves forma kislány tejfölszőke hajjal, és egy nála picit idősebb fiú melegít, majd vált a kép, és már táncolnak. A mozgásuk teljes összhangban. A következő kép már egy versenyen készült, a területi bajnokságon, amit a kategóriájukban megnyertek. Próba- és versenyfelvételek sora következett, mégis a legfájóbbhoz jó félóra után jutottam csak el. A tizennégy éves önmagamat láttam a képernyőn – ahogy a kiírás is mutatta, a videó 2004-ben készült. Azt a koreográfiának mutatta, amellyel kvalifikáltuk magunkat az EB-re. Gyors váltás következett, és már az eredményhirdetést nézhettem. Amikor beolvasták Ádi és az én nevem, hogy megnyertük a versenyt ezzel kijuttatva magunkat a Brüsszelben megrendezésre kerülő Junior Európa-bajnokságra a párom nyakába ugrottam, aki nevetve pörgetett meg. Ismét váltott a kép, és már az érmet akasztották a nyakunkba, és kezünkbe kaptuk a kupát.

Tisztán emlékeztem, hogy ez után a verseny után, szinte minden időnket próbálással töltöttük, hogy összehozzuk a legjobb koreográfiát, olyan elemeket is beletéve, amik a mi kategóriánkban még rég nem kötelezők – ugyanakkor, aki megcsinálja, rengeteg pluszpont jár érte. Ezt a következő bevágásnál semmi sem bizonyította jobban. Annak az emelésnek az egyik kezdeti próbája volt, ahol Ádi a csípőmnél tartva kiemelt, illetve az innen történő lehozatal. Rengeteget estünk közbe, és ennél is többet nevettünk, de a munkát véresen komolyan vettük – meg is lett az eredménye, mert másfél hét után az emelés már biztosan, hiba nélkül ment. Amikor először sikerült teljesen hibamentesen az elem megint visítva-vigyorogva kötöttem ki Ádám nyakába, aki hasonló arckifejezéssel konstatálta az örömöm.

A következő videókon már koreográfia készítése volt látható. Ahogy a közös duó részeket gyakoroljuk, hogy a forgások és ugrások, egyszerre legyenek, ugyanolyan sebességgel, ugyanolyan magasra. Majd egy videó, amin épp a reptérre tartunk, és viccelődünk, ezt pedig követte a repülőgépen készített, illetve a szállodában felvett képsor. Majd végül maga az EB – annak is az első felvonása – a kötelező elemekből összeállított koreográfiánk, amelyet a Just the way you are-ra csináltunk. A videón nem csak hogy a koreográfia maga, de a teljes pontozásunk is rajta volt, ami magasan az egyik legjobb volt a versenyen. A következő a választott elemekből álló, szabad koreográfia volt – a Someone like you, amivel viszont messze a legmagasabb pontszámot értük el, megszerezve így első Európa bajnoki címünket. Azt az örömöt, amit akkor éreztünk semmi sem múlhatja felül. Akkor volt először az, hogy nagy nyilvánosság előtt sírtam – igaz, akkor a boldogságtól.

Aztán folytatódtak a videók, és jöttek a következő éves felvételek, ahol a VB-re kvalifikáló versenyeken vettünk részt, különböző koreográfiákkal – ismét sikeresen, hiszen a világbajnokságnak is résztvevői voltunk – igaz, itt csak a harmadik helyet sikerült elérni, köszönhetően annak, hogy a kötelező számunkban többször is hibáztunk, csak a szabad programra kaptunk jó pontszámot. Az egyik zsűritag, egyébként azt mondta a verseny után, hogy ha a kötött koreográfiánk jobb lett volna, simán hoztuk volna a versenyt, mert a Coldplay – The scientist című számára készített szabad koreográfiánk annyira jó volt.

De végülis így is nagy eredménynek könyveltük el, hogy felállhattunk egy világversenyen a dobogó legalsó fokára, és megfogadtuk, hogy két év múlva majd jobb lesz.

A videó folytatódott, és már voltak benne családi videók is – egészen pontosan egy felvétel, amin Ádiék elvittek magukkal nyaralni a tengerpartra. Istenien szórakoztunk, hogy aztán hazaérve újból folytatódjon a munka. Versenyek, koreográfiák, edzések és próbák követték egymást felváltva, míg végül elérkeztünk a 2006-os EB-hez, ahol ezúttal a kötelező számunkat csináltuk Coldplay számra – a Fix you-ra. Osztatlan sikert aratott, és már az erre kapott pontokkal az élre ugrottunk, a választott Howie Day – Collide számmal pedig tizenhét pontra növeltük az előnyünket megvédve így az Európa-bajnoki címünket – illetve nyilvánosságra hozva azt, hogy Ádival együtt vagyunk – akkor lassan három hónapja. Majd jött a gála táncunk a My first kissre, aztán pár részlet az ünneplésünkből, és egy interjú a Fókusznak velünk, mint kétszeres Európa-bajnokok. Aztán hívtak minket valami RTL-es szilveszteri gálára, a meghívást persze elfogadtuk, sőt külön oda készített koreográfiát kaptak, az Unfaithfulra Rihannától. Különleges koreográfia volt, mert a show kedvéért a végét egy kisebb medence vízben táncoltuk.

Élveztük az életet, és fürdőztünk a sikerben. Tele voltunk ambícióval és álmokkal. Álmokkal arról, hogy nyerjük meg a VB-t, hogy esetleg utána kicsit kötöttebb keretek közé soroljuk magunk, és versenytáncok közül válogatva fogunk alapkoreográfiát csinálni emelésekkel és akrobatikus elemekkel. De az élet közbeszólt, és összeszedtem a bokasérülésemet, aminél nem vártam ki a doki által kiszabott időt, rásérültem és utána már nem tudtam többet ezen a szinten táncolni. Természetesen ez a videó is megvolt. Egy edzésen az egyik emelésnél rossz helyre került a súlypontom, megbillentünk, és szerencsétlenül estem. Ott tört ketté a karrierem. Ádi keresett magának másik párt – a segítségemmel próbáltuk megtalálni a legmegfelelőbbet, de senkivel sem volt meg neki az az összhang és együttműködés, ami annak idején velem, így ő is felhagyott a tánccal, és „polgári” hivatás után nézett. Egy darabig még együtt voltunk, de miután felköltöztem Pestre szakítottunk.

A filmnek már rég vége volt, de én még mindig a földön ülve zokogtam. Ha akkor nem vagyok hülye… Gondolatmentemet az szakította félbe, hogy egy kéz hátulról a derekamra kulcsolódik. A rémülettől felsikítottam, de meghallottam Rudi hangját, ahogy a fülembe motyog, és az érzés egyből elszállt.

– Miért kínzod magad ezzel? – Gergő ölében ültem, vele szembe, de hogy hogyan és mikor kerültem oda, arról fogalmam sem volt.

– Muszáj volt. Látnom kellett. Még egyszer. Azt hittem, elég erős vagyok, de csúfosan kudarcot vallottam. – már nem sírtam. Azt hiszem, elfogytak a könnyeim.

– Erős is vagy, nem ismerek nálad erősebb embert. Ha gyenge lennél, eszedbe se jutott volna, hogy megnézd. – egy tincset a fülem mögé simított, és puszit nyomott a homlokomra, jelezvén, hogy vigyáz rám, és ez akkor mindennél többet jelentett.

– Köszönöm, hogy vagy nekem. – ismét bebújtam ölelő karjai közé, és a mellkasára kucorodtam

– Tudom, hogy semmi kedved, de Seb, Jaime és Lily meg fognak sértődni, ha nem mész el a buliba – hozta fel finoman a témát.

– Összekészülődöm, és mehetünk – bólintottam, és kimászva az öléből elindultam a szobámba, de félúton visszafordultam. – Legkésőbb télen megműttetem a lábam. – az arcára mosoly kúszott, szemébe pedig kiült a megkönnyebbülés.

– Ugye tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád?

– Csak remélni tudom, hogy annyira, amennyire gondolom. – halványan elmosolyodtam, de ez a mosoly most valóban őszinte volt. Bebicegtem a szobámba, és egy gyors zuhany, hajmosás-szárítás és smink után a szobámban magamra húztam egy kék, nyakbapántos ruhát, a lábamra pedig, mivel a bokám miatt magas sarkút nem vehetek, így csak egy fekete bokacsizmát – persze azt is szigorúan bokarögzítővel. Egy fekete kistáskába beleszórtam pár sminkszert, a telefonom és az irataim, majd visszasétáltam Rudihoz, aki karjába kapva vitt le a lent váró taxihoz, ami a helyszínre szállított minket. Nagyot sóhajtva hajtottam hátra a fejem az ülésen ülve, tudván, hogy hosszú éjszaka előtt állok.

Tudom, hogy ezek a számok , akkor, amikorra időrend szerint beírtam, még nem voltak (leglábbis a My First kiss, a Just the way you are és a Someone like you biztosan) de ennyi túlzás belefér, nem?

2006 EB – kötelező - http://www.youtube.com/watch?v=_Qeby25y7Lo

2006 EB – választott - http://www.youtube.com/watch?v=yA8e1N_lFis

2007 VB – választott - http://www.youtube.com/watch?v=7a6u2sD0Igk

2008 EB – kötelező - http://www.youtube.com/watch?v=BXOdusBUDIY

2008 EB – választott - http://www.youtube.com/watch?v=AvR6FpujOEg

2008 EB – gála tánc - http://www.youtube.com/watch?v=RCCttjvvnRg

2008 RTL szilveszteri gála - http://www.youtube.com/watch?v=etC2vava8CY

9. fejezet

2011-10-28T21:17:00.001+02:00

Szóóval, elérkezett ez is, meghoztam a frisst :D Tudom sokáig tartott, de TT-t írtam, azon túl meg örültem, hogy élek (semmi gáz, csak a suli... :D) Megintcsak kösszönöm a komikat :)

Dórika: Jajj ugyan már, semmi baj :) örülök ha írtok, de semmi gond ha nem történik meg :) Jaime nekem a legnagyobb kedvencem jelenleg (mögötte hármasholtversenyben áll Alonso Kimi és Button :D) folytatás pedig ha sokára is, de itt van ;)

Iuwan: Jaime az a pasi, akiből nagyon kevés van a világon - konkrétan egy, ő maga :P Regi-Jaime... :D nemmondok semmit :P Majd Regi beszél :D

Babu: Hogy Regi mit is érez az most kiderül... vagy várjunk... :D hát annyira teljesen nem :D Kicsi spanyol meg már csak ilyen kis kíváncsi természetű ;) Az esetleges Realos beszólások nem a Real drukkerek ellen irányulnak, mert alapvetően nincs semmi bajom a csapattal (azon túl, hogy nem Barca :D Csak ne lennének El Classicók, mert olyankor mindkét csapat gerinctelenül viselkedik - egy két játékostól eltekintve - Casillas, Puyol...) :D

Viki: ez részedről hatalmas mulasztás.. :P És ha mondjuk Kimi visszajönne? :P Az változtatna a dolgon? :D óóó lelkes Barca-szurkoló? :D (igen, ezaz, végre valaki :D) Közös kedvenc alatt szörősarcú spanyolra gondolsz? :P (Xabi :D)

Réka: Szia! Örülök, hoyg tetszik a történet, és igyekszem majd gyakran hozni a frisst :) Ó lesz ez még így se ;)

Köszönöm a komikat, és mint mindig most is örülnék nekik.

millió puszi nektek

Dorcsy

9. fejezet

Reggel mikor felébredtem, az első dolog, amit megláttam egy szikrázóan kék, nevető szempár volt, aztán bekúszott a képbe a hozzá tartozó szőke hajzuhatag is.

– Sebastian, te mégis mi az Istent keresel itt? – néztem kérdőn a németre.

– Tommi mondta, hogy itt vagy. Neki volt annyi logikája, hogy összelegózza, miszerint a magyar újságíró, Regina Pintér az, akivel én németben megismerkedtem.

– Várj! Ő Tommi – mutattam a Jaime mellett ülő finnre. – az a Tommi, akit Britta múltkor lényegében melegebb éghajlatra küldött? – kezdett összeállni a fejemben a kép.

– Milyen szabatosan fogalmaztál – kuncogott Tommi. – Egyébként igen, én volnék, személyesen. – bólintott végül vigyorogva. Álljunk meg egy kicsit. Tommi finn ergo félig meg van fagyva. A finnek nem vigyorognak csak úgy. Vagy csak nekem van nagyon reggel… Megráztam a fejem, majd isteni ötletem támadt.

– Srácok, nektek mindjárt mennetek kell a pályára, igaz? – a válasz minden irányból bólogatás volt, bár nem igazán értették, mire akarok kilyukadni. – Én is kimegyek majd, de előbb haza akarok menni átöltözni, úgyhogy idehívnám egy barátom, hogy vigyen el, de ehhez megint szükségem lenne egy telefonra – ezúttal a kis spanyol volt a leggyorsabb, és felém nyújtotta az I-phone-ját. Belenyomkodtam a focista telefonszámát, amit már fejből tudtam, és reménykedtem, hogy felveszi. Néhány csörgés után meghallottam a csatár kicsit morcos hangját.

– Jó reggelt, Rudi! – vigyorodtam el, mert teljesen magam elé tudtam képzelni a barátom arcát, alvástól összeszűkült barna szemeit, és párna nyomait az arcán.

– Regi? Mi az istenért hívsz te spanyol számról?

– Hosszú sztori. Elmesélem majd, de értem kéne jönnöd az InterContinental Budapestbe.

– Megpróbálok nem rosszra gondolni abból, hogy Budapest legdrágább luxusszállodájában vagy és spanyol számról telefonálsz. Ugye jól vagy, és nem csináltál semmi hülyeséget? - tudtam, mire gondol, és bár nem láttam, de biztos volt benne, hogy a szemöldöke a magasba szaladt, barna szemeiben aggodalom ült, és a fáradság minden nyom eltűnt az arcáról.

– Abban az értelemben, ahogy gondolod, jól vagyok. Az előcsarnokban várlak.

– Sietek, kicsi lány. – azzal ki is nyomta a telefont, én pedig hálás mosoly kíséretében visszanyújtottam Jaimének a mobilját.

– Srácok, elugranék zuhanyozni meg felöltöznék, utána meg lemennék a recepcióhoz, ha nem gond.

– A fürdés menni fog egyedül? – kérdezte vigyorogva Bastian, mire csak vállon bokszoltam és elsántikáltam a fürdőbe, ahol gondosan magamra zártam az ajtót. Ledobáltam a Jaimétől kapott ruhákat, és beálltam a jótékony hatású meleg víz alá. Más nem lévén pasi tusfürdővel tusoltam le, majd egy nagy fehér frottírtörölközővel tekertem körbe magam, gondosan felitatva vele a vizet a testemről, majd magamra kaptam az előző napi, azóta megszáradt ruháimat. Az ujjain fésülés céljából párszor áthúztam a hajamon, majd mikor késznek nyilvánítottam magam, kisántikáltam az ajtón, és egyből ketten ugrottak mellém, hogy segítsenek – Tommi és Seb.

– Meg fogsz fagyni így kint – mért végig Jaime. Kicsit mókásnak találtam, hogy pont ő tart előadást a magyarországi időjárásról, de hát ő tudja.

– Gergő kocsival jön – vontam vállat, de a spanyol hajthatatlan volt, és eltűnt, hogy pár pillanattal később egy sötétkék, cipzáras, Red Bull bikával ellátott pulcsival térjen vissza, és azon nyomban követelte, hogy vegyem fel. Mondanom sem kell, csak úgy áradt belőle a Jaime-illat.

A spanyol és a német támogatásával aztán sikeresen leérkeztem a hotel előcsarnokába. Parancsba adták, hogy márpedig itt és most, azonnal üljek le, amikor meg megjegyeztem, hogy nem vagyok nyomorék, karba tett kézzel, fejingatva és felvont szemöldökkel néztek rám mind a hárman, hatalmas egyetértésben.

Nem sokkal ezután pedig befutott Rudi is, aki először egy leheletnyit meghökkent a társaságom láttán, de eltántoríthatatlanul igyekezett felénk. Szegény srác kicsit tanácstalan volt a tekintetben, hogy milyen nyelven is kéne megszólítania az előtte álló finn, német és spanyol srácot, végül aztán nagyon bölcsen az angolt választotta. Bemutatkozott, majd pár mondatot váltott velük, és egy-egy kézfogással elbúcsúzott az F1-es delegációtól. Mindez alatt én ültem, és a szállodában sürgő-forgó embereket tanulmányoztam – magyarán mondva el voltam, mint a befőtt.

(kísérő zenének: Linkin Park - Leave out all the rest , de ne szokjatok hozzá, mert nem lesz belőle rendszer, mint TT-nél :D)

– A kocsiba. Most! – hangzott Rudi hangja magyarul, amiben egy csöpp köszönet se volt. A bekötött bokámra böktem, a csatár pedig megforgatta a szemeit, a karjába vett, és kicipelt az kocsihoz. Nem konkrétan erre akartam célozni, hanem csak arra, hogy támogasson, vagy valami. Mert őszintén kezdett már elegem lenni abból, hogy mozgássérültnek néznek.

Berakott az anyósülésre, majd ő is beszállt mellém, hogy aztán egész úton egy szót se szóljon.

– Könyörgöm, Rudi mondj valamit! Bármit. Amit gondolsz… – esdekelve néztem rá, de nem méltatott a pillantásával, az úthoz beszélt.

– Tudod, azon gondolkodom, mikor lettél ilyen. – Tudtam, mire gondol. Őszintén szólva, meg is értettem. A helyében én se gondoltam volna másra, csak mondjuk esetleg meghallgattam volna a másikat, hogy van-e bármi védőbeszéde per magyarázata.

– Nem feküdtem le egyikükkel sem. – néztem rá, annak reményében, hogy rám pillant, de hiú ábrándokat tápláltam.

– Ja, de nem rajtad múlt…

– Eszednél vagy? Te hallod is magad, vagy csak spontán, gondolkodás nélkül ontod magadból a hülyeséget? – immáron teljes testtel felé voltam fordulva. – Mellesleg meg miért is zavarna, ha lefeküdtem volna bármelyikükkel? Baszná a csőröd, hogy nem csak veled kefélek?

– Áhá, tehát mégiscsak…

– Akkor baszd meg, ha nem hiszel nekem. Tomi kint hagyott a pályán, mert a hihetetlen magas intelligenciaszintjével gondolkodni kezdett, és arra jutott, biztos hazamentem. Ott maradtam egy büdös buznyák meg az irataim nélkül, és gyalog indultam be Mogyoródra. Útközben rám szakadt az ég, kiment a bokám, Jaime megtalált, felvett, és elvitt a szállodába. Hívott dokit a lábamhoz meg mert belázasodtam, adott száraz ruhát, meg egy szobát ahol alhatok. Éjszaka felébredtem, mert dörgött meg villámlott, és előjött a szokásos műsor, úgyhogy elregéltem neki mindent. Mindent, amit rajtad és Lexin kívül senki nem tud Budapesten. Most boldog vagy? De gondolom most sem hiszel még nekem. Mert tényleg, miért is hinne az ember a barátainak, nem az a legfontosabb alappillére a dolognak. – egészen addig észre sem vettem, hogy Rudi félre állt a kocsival, és a kormányra támaszkodva, fejét a kezébe temette. Amikor azonban a végére értem, hirtelen magához ölelt a sebváltó felett. A mellkasához simultam, és pillanatok alatt összekönnyeztem a pólóját – egészen addig fel sem tűnt, hogy folynak a könnyeim. A sebváltó hamar beleállt a hasamba, aminek hatására magyar szitokszavak áradata csúszott ki a számon. Nem láttam a focista arcát, de a hasfalának megfeszüléséből tudtam, hogy a nevetését próbálja visszafojtani. Végül segített rajtam, és a combom alá nyúlva az ölébe húzott – szerencse, hogy soha nem kötöm be az övemet.

Teljesen belesimultam az ölelésébe, ő pedig miután hátrébb tolta az ülését a hátam kezdte simogatni, majd óvatosan a nyakamba csókolt. Beleborzongtam a nyakamon érzett meleg leheletébe. Úgy kapaszkodtam a nyakába, mintha az életem múlna rajta, aztán a gondolataimba bekúszott a szikrázó, tengerkék szempár, és bűntudatom támadt. Nem azért, mert bármi is lett volna köztünk, hanem nemes egyszerűséggel azért, mert vele az első pillanattól kezdve éreztem azt, amit Gergőnél nem. A vibráló levegőt, és a szikrát. Pillangókat a gyomromban, meg a szívemet a torkomban. És ez ellen semmit nem tudtam tenni.

Ekkorra már teljesen abbahagytam a sírást, úgyhogy elhúzódtam a csatártól, és elmotyogtam egy halk köszönömöt, majd puszit nyomtam az arcára, egészen közel a szájához, amitől az féloldalas mosolyba szaladt. Olyan tipikus, rudis mosolyba, amitől mindenkinek mosolyognia kellett körülötte.

Visszamásztam a helyemre, és a lakásomig tartó utat már csöndben tettük meg. A tömbházhoz érve Rudi kiszedett a kocsiból, és felvitt a lakásba, ahol gyorsan átöltöztem, illetve a tündéri bokamerevítőm felhúztam a lábamra, majd mentünk is tovább – az orvoshoz. Nagy nehezen sikerült kisírnom nála, hogy ne legyen gipsz, csak a szokásos, krém, pihi, merevítő és mankó. Ebből a pihi az, ami szinte soha nem szokott megvalósulni, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ezt most kegyetlenül belém fogják diktálni. A biztonság kedvéért kedvenc orvosom még egy doboz fájdalomcsillapítót is felírt – na nem mintha nem lenne otthon egy rakattal.

A dokitól egyenesen a pályára mentünk, ahol egyből a Red Bull bokszába robogtunk – már amennyire én a rossz bokámmal robogni tudtam. Lily vigyorogva figyelte, ahogy odaszerencsétlenkedem magam a mankóval a pulthoz.

– Nem röhög, együtt érez – szóltam rá, majd leesett, hogy ők még nem ismerik egymást Rudival, úgyhogy egy gyors bemutatást követően kikértem a szokásos kávém. A focista és a pultos lány láthatóan nagyon jól megtalálta az összhangot, ami egy picikét bántotta az önérzetem – na jó, fogalmazzunk úgy, hogy féltékeny voltam, de ahogy Jaime Seb és Tommi társaságában végigsétált a büfén ennek az érzésnek egyből nyoma veszett, és a szívem őrült tempóban kalapálni kezdett.

Odaköszöntek, váltottunk pár szót, megesküdtem, hogy voltam orvosnál, aztán Tommi elhajtotta őket, mondván öltözniük kell, mert mindjárt kezdődik a futam.

Lilyvel néztem végig a büfében a kivetítőről. A csajszi megint végig számolgatta az egészet, és ha az ő taktikáját használja a csapat, valószínűleg Seb nem negyedik lesz. Teszem azt. Meg is kérdeztem tőle, hogy honnan tud ilyeneket, mire közölte, hogy ő mérnöknek tanult. Ja, hogy ja. A futamot amúgy Alonso nyerte, Jaime lett a második és Kimi végzett a dobogó alján. Bastian a kötelező köreit lefutva a riportereknél egyből hozzánk jött. Vagyis egész konkrétan hozzám, mert Rudi és Lily épp elmerültek egymás megismerésébe, és egymást túlharsogva nevettek, nem törődve se élővel, se holttal.

– Sebike tudtad, hogy a büfétekben dolgozik a mérnökök gyöngye? – a német kérdőn nézett rám, hogy mi bajom van, úgyhogy elé csúsztattam a lapot Lily számolásaival. Gyanítom sokat nem érthetett belőle, de a lényeg azt hiszem lejött neki.

– Ez…

– Az a taktika, amivel minimum második lettél volna – veregettem vállba. Pont akkor sétált be a mérnöke Horner társaságában a büfébe, mire a német őrült integetésbe kezdett. Gyanítom, ez előtt is észrevették már, így meg főleg, na mindegy. Amint Guill odaért Seb elétolta a papírt, amibe természetesen a csapatfőnökök gyöngye is belekontárkodott. A versenymérnök szemöldöke összeráncolódott, és elégedetten hümmögött.

– Ezek a te számításaid? – nézett rám Horner, mire elnevettem magam.

– Én? Én világ életemben sötét voltam a matekhoz. Lily. – Horner ritka értelmes arccal nézett felém, úgyhogy a pult felé böktem – a büfés csajszi. Mérnöki diplomája van. Szerintem beférne a stábba. Seb?

– Támogatom az ötletet.

– Amúgy ki vagy te? – nézett rám kérdőn Horner. Ja, hogy nem mutatkoztam be.

– Regina Pintér. Újságíró.

– Illetve az én egyik barátom, meg Jaime pártfogoltja – vigyorgott mellettem Bastian.

– Pártfogoltja? – néztem kérdőn a németre.

– Ja, hát tegnap behozott az esőről, nem? – kedvem lett volna megverni a németet, de a csapatfőnöke előtt mégse akartam. Horner és Guill összenéztek, és elindultak Lily felé. Ide hallottam, ahogy Christian a lehető leghivatalosabb hangján mondja neki, hogy „Lilian, beszélnünk kell!” Ahogy elnéztem, a lányon páni félelem futott át, én meg csak vigyorogtam magamban.

8. fejezet

2011-10-03T19:48:00.004+02:00

Hoztam a frisst, ez is megvolt már alapból. Elöljáróban csak annyi, hogy kicsit többet tudunk meg Regi életéről, és olvassuk a "Pintér Regina élete - cenzúrázatlan változat"-ot is. :D
Köszönöm szépen a komikat =)
Babu: A teljes mennyország akkor lenne, ha Seb és Kimi is velük lenne? :P (mert esetleg lesz majd olyan is... :P) A látogató kiléte konkrétan nem fog kiderülni, úgyhogy elárulom, hogy a kis spanyol leskelődött... :P Tomi szánja bánja bűneit, Regi annyira nem bánja Tomi hülyeségét - így utólag. Kicsi spanyol most is jókor lesz jó helyen :P
Viki: Hogy Regi miért utálja a vihart, az most ebben a fejezetben kiderül. Amúgy én is utálom zsigerből a viharokat... Főleg mikor június elején jönnek a nyári viharok, az valami kegyetlen, áá... Folytatás már fent is ;)
Ildi: Hát igen, Tomi kicsit feledékeny, meg kicsit niv - a lelkem elméjében olyan képek zajlódtak le, hogy Regi elment haza egyedül... :D Örülök hogy tetszett =)
Köszönöm a komikat, jó olvasást mostanra is :)
millió puszi nektek

Dorcsy

8. fejezet

Az éjszaka közepén hatalmas égdörgésre ébredtem, és egyből rám tört a félelem. A gyerekkori rossz emlékek miatt, rettegek, ha vihar van.

A takarót magam köré tekerve álltam fel az ágyról, hogy aztán fél lábon bicegjek ki a nappaliba. A hatalmas ablakkal szemben álltam meg, így tökéletesen láthattam, az éjszakai égbolton végigcikázó villámot. Megremegtem tőle, majd a villanást követő dörgésre összerezzentem. Hiába tudtam, hogy biztonságban vagyok a hotelban, elfogott a pánik. Dermedten álltam, és néztem a kinti borzalmas időjárást.

Arra eszméltem fel, hogy földön ülök, zokogok és reszketek, és hogy valakinek az ölelő karja fonódik körém, simogatja a hátam, és halk hangon motyog valamit, próbál megnyugtatni. Felismertem Jaime hangját, éreztem az illatát, és kezdtem megnyugodni. A zokogásom hüppögéssé szelídült, és a reszketés is szinte teljesen abbamaradt. Ekkor vettem csak észre, hogy mintegy utolsó mentsvárként, két kézzel kapaszkodok a spanyol nyakába.

Kezeimet lefejtve próbáltam elhúzódni. Utáltam, ha bárkinek így kell látni, azt pedig, hogy neki is, még inkább.
– Mi történt? – fordított maga felé Jaime. A kék szemekben őszinte aggodalom és érdeklődés ült.
– Mitől? – nagyot sóhajtottam, és belekezdtem.
– Születésemtől kezdve Velencén éltünk, a nagyszüleim viszont Pesten. Volt három unokabátyám, néhány évvel idősebbek, mint én, és megszerettették velem a kocsikat és így a Forma1-et is. Tíz éves voltam, mikor a nagypapámmal először mentünk ki a Hungaroringre, a Magyar Nagydíjra. Szülinapi ajándékként kaptam tőle, és abban a pillanatban én voltam a legboldogabb ember. Hazafelé jöttünk az autópályán, és szörnyű vihar volt. Ömlött az eső, és szinte semmit nem lehetett látni. Eleinte mókásnak tartottam a dolgot, de aztán elkezdtem aggódni, és a pánik egyre jobban ellepett. – magam elé révedtem, és újraéltem azt a napot. Újra ott ülte a papám mellett a Mercedes anyósülésén, és újra láttam a zuhogó esőfüggönyt, az égen cikázó villámokat. – Az út vizes volt, és csúszott, a kocsit pedig megdobta egy kátyú, és hiába fékezett, a vizes betonon a kerekek blokoltak és továbbcsúsztak, egyenesen a szalagkorlátba. A papám azonnal meghalt. Én megúsztam ezzel – felhúztam a sortot a combomon, ahol még mindig ott volt a jó hét centis heg. – A legszörnyűbb az volt, hogy egy pillanatra sem vesztettem el az eszméletem…
– Valahányszor vihar van, előjön ez a …? – kérdezte Jaime, de megráztam a fejem.
– Többnyire nem. Illetve már nem. De most egyrészt valamilyen szinten fordulója van, másrészt bennem van a lázcsillapító, plusz a pályán lenyomtunk két sört, és az általában nem segít. Egyébként, meddig tartott?
– Tíz perc, talán tizenöt.
– Meglep. Sokkal hosszabb szokott lenni. Utálom, mert kiszolgáltatottá tesz, sebezhetővé, és olyan dolgokat elevenít fel, amiket el akarok felejteni. Sajnálom, hogy látnod kellett, és köszönöm, hogy itt voltál. Sokat segített, komolyan – megpróbáltam halványan rámosolyogni.
– Ne sajnáld. A félelmeink és a gyengeségeink mutatják meg, hogy emberek vagyunk és nem gépek – mosolygott rám Jaime, és megsimította az arcom.. – Mesélj magadról! – kért, én pedig halványan felnevettem.
– Mit szeretnél hallani? – kérdeztem.
– Akármit, amit akarsz. – a mosoly az arcán bíztató volt.
– Hát jó. kicsi koromtól kezdve két dolgot imádok nagyon. Táncolni és a sebességet, meg ezáltal a kocsikat. Három unokabáty mellett nőttem fel, akik állandóan motoroztak, vagy kocsit szereltek. Persze hamar magával ragadott a világ, és minden időm velük, meg a haverjaikkal töltöttem. Nyolcévesen már Simsonnal száguldottam egyik helyről a másikra. És bár imádom az autókat és magát az autósportot is, soha nem kergettem olyan álmokat, hogy Forma1-es pilóta leszek, mert a racionális gondolkodású, ügyvéd szüleim lebeszéltek róla, és beírattak egy balett suliba. Szó se róla, szerettem, de sokkal szívesebben lettem volna kint a gokart pályán, ahova a papám néha titokban az unokatesóimmal együtt kivitt. Imádtam, de tisztában voltam vele, ha a szüleim megtudják, soha nem engednek el sehova nagyapámmal. Aztán volt az a baleset… Nagyon sokáig a gokart pálya közelébe sem mentem, bár a F1-es futamokat mindig megnéztem. A gokart hanyagolásával a tánc lett az életem, és bár kijártam a srácokhoz is elég gyakran, mégis, több időt töltöttem a táncteremben. Napi három-négy órát táncoltam, edzettem, futottam. Versenytáncoltam, és kétszer Európa bajnokságot nyertünk a párommal a kategóriánkban, a világbajnokságon pedig harmadikok lettünk. Sorolhatnék versenyeket illetve, hogy melyiken milyen eredményt értünk el, de nem hiszem hogy sokat mondanának. Tizenhat évesen aztán megszereztem a hőn állított jogsit motorra, és megkaptam az életem értelméül szolgáló Kawasaki Ninját. Innentől kezdve legálisan robogtam a Kawámmal. És hiába vált mindenemmé a tánc, bebizonyosodott, hogy ebből megélni nem fogok, mert a bokám nem bírja. A napi négy óra öngyötrésnek meglett az eredménye, a bokám meggyengült, és kibicsaklott. Én, állandó örökmozgó lévén nem vártam meg a doki által kiírt pihenő végét, hanem mikor úgy éreztem, már nem fáj, elmentem a próbaterembe, és azzal a lendülettel hazavágtam a lábam. Mondta az orvos, hogy esélytelen, hogy valaha olyan szinten táncoljak, mint eddig. Egy világ dőlt bennem össze. Innentől kezdve előtérbe került az eddig csak B tervként használt sportújságírás. A nyelvekkel nem volt problémám, mint hallhatod, angolul jól beszélek. Spanyolul és olaszul is ugyanilyen szinten, a franciát négy éve kezdtem, a németet tavaly. Meg van az előnye, ha az ember szülei művelt gyereket akarnak faragni a lányukból. – arcomra halvány mosoly kúszott. - Három éve végeztem az egyetemen, média szakon, és felvettek ahhoz a laphoz, ahol most dolgozom. A szüleimtől gimi után eljöttem, mert nehezen viseltem azt a közeget, és amúgy is, Pestre akartam költözni. Koleszban laktam, és egyetem mellett dolgoztam is, felszolgálóként egy kisvendéglőben. És bár a szüleim rengeteg mindent ajánlgattak, hogy ezt megveszik, azt megveszik, rosszullét kerülgetett a nagyzolós stílusuktól, és mindent elutasítottam. Egyedül a motorom hoztam magammal Pestre. Miután elvégeztem a fősulit, megtaláltam azt a lakást, ahol most élek, egyből beleszerettem és megvettem a félrerakott pénzemből.
– Komolyan van egy Kawasaki Ninjád?
– Látom sikerült megragadni a lényeget – nevettem fel.
– Nem, figyeltem végig – húzta ki magát büszkén – csak furcsa, hogy egy lány ekkora motoron él és létezik.
– Talán ez az egyetlen dolog, ami a régi Regiből megmaradt. Nem versenyzek… De jól esik néha végigmenni az autópályán, csak úgy céltalanul, nem tudni, hogy hol kötök ki. Amikor csak én vagyok meg az alattam levő harminchárom lóerő és százhatvan kiló. – Jaime elmosolyodott. Gondolom sok újat nem mondhattam neki a sebességről.
– Sajnálom, ami a lábaddal történt.
– Ne tedd – mosolyogtam rá. – Már amúgy is túl vagyok rajta, és talán egy kicsit örülök is, hogy így történt. – ha nem megy tönkre a táncos karrierem, soha nem megyek el újságírónak, nem vesznek fel a Nemzeti Sporthoz, akkor soha nem leszek jóban Tomival. Nem megyünk el a Hungaroringre, nem hagy ott… A többit meg mindenki ismeri.
– Azt mondtad, szereted a Forma1-et. Ki a kedvenc pilótád, csapatod? – bár az arcán vigyor ült, tudtam, tényleg érdekli a mondanivalóm.
– Szeretem a Red Bullt, mert jó és összetartó csapat meg jó kocsit raktak össze. De az örök álmom a Ferrari. Ez nálam olyan, mint a foci. Szinte minden ország bajnokságából megvan a kedvenc csapatom, mégis ha egy BL-döntőben találkozna közülük kettő, meglenne az, hogy melyiket akarnám győztesnek látni.
– Na és melyik ez a csapat? Várj, kitalálom! Real Madrid?
– Isten ments! – húztam el a szám. – Barcelona. Meg egy picit a Milan, de csak mert egy nagyon jó abrátom ott játszik – vigyorogtam rá.
– Atya ég. Egy nő, aki szereti a focit, a barcelonai focit, motorozik és sportújságíróként dolgozik. Minden férfi álma. – próbált komoly maradni, de csúfosan kudarcot vallott vele és elnevette magát. A szeme is nevetett vele. Azok a gyönyörű, tengerkék szemek. Belenéztem, és elvesztem bennük. A tótükör kékségű íriszek futóhomok módjára rántottak magukkal, mintha soha nem akarnának elengedni.
– Elmúlt a vihar – jelentettem ki a nyilvánvalót, csak hogy mondjak valamit. Ha nem éjszaka lett volna, minden bizonnyal már hétágra sütne a nap. – Azt hiszem jobb, ha visszamegyek aludni – keltem fel a földről, és Jaime is velem együtt, ezzel veszélyes közelségbe került. Olyan közelségbe, amiben nem voltam biztos, hogy kontrollálni tudom, a bennem lakó, érte rajongó tini lányt.
– Segítek – hálásan rámosolyogtam, és igyekeztem a fejemből kizárni minden olyan gondolatot, aminek köze van hozzá, meg az esetleges félmeztelen felsőtestéhez. Hogy mást már ne is említsek. Betámogatott a szobába, én pedig ismét bevackoltam magam az ágyba.
– Megleszel? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Persze. – ezúttal ő bólintott, majd egy halvány mosoly kíséretében elindult. Már az ajtónál járt, amikor utána szóltam.
– Jaime. – először mondtam ki hangosan a nevét, neki címezve. A szó, a neve olyan természetesen hatott a számból, mintha arra találták volna ki, hogy mondjam. Halkra sikerült, olyannyira, hogy azt hittem meg sem hallja, de mégis megfordult.
– Mondd! – normál esetben bunkónak hangozhatott volna, de az arcán ülő őszinte érdeklődés, és a hangjába vegyülő kedvesség elvette az ilyesforma élét.
– Köszönöm. – nem felelt semmit, csak elmosolyodott, és bólintott, majd behúzta maga mögött az ajtót. A szívem még mindig kalapált a közelségének emlékétől. Felsóhajtottam. Nem lesz ez így jó…

7. fejezet

2011-09-27T16:37:00.002+02:00

Meghoztam a friss fejezetet, de csak mert már kész, és mert fogalmam sincs, hogy mikor lesz legközelebb lehetőségem rá... :D Pillanatnyilag úgy állunk, hogy valami szar van a gépemmel, ami vagy ventilátor, vagy alaplap, vagy tápegység, vagy operációs rendszer, vagy csak szimplán érintkezési hiba esetleg vírus. Én az első hármat elvetném, de az okosok tartják magukat, hogy az is lehet... De hála az elővigyázatosságomnak - meg mert régebb óta érett már ez a gubanc a géppel - felmentettem egy régi oldalamra a meglévő részeket mindenből, hogy el ne vesszenek, így ezt a részt (meg a következőt is) lényegében ctrl+c ctrl+v-vel tudom hozni - némi javítgatás után. Friss nem tudom mikor lesz ez után, remélem megértitek... :/
Iuwan: először is köszönöm a komit :D Regi-Rudi szálról, majd még lesz valamikor - bár nem most, és nem is a köviben, de majd lesz... :D Én is rég látogattam már mindkettőt, de valamikor majd beiktatom... :P Rudiskép, majd ha lesz gépem, és rajta progim, amivel tudok képetvágni (nem szeretnék a word-paint duóval szerencsétlenkedni... :D) puszi :)
Remélem, hogy ehhez a fejezethez többen is írtok majd :) Az előző két részben fellelhető nüansznyi foci is nullára ugrott, és betöltötte a teret a Froma1 (Jaimével és Tommival - ja, igen, mivel nem volt ötletem Jaime edzőjére, ezért Sebit is meg a kicsi spanyolt is Seb edzője edzi :D)
Szóval, lényeg a lényeg, itt a friss, sok-sok szeretettel, remélem tetszeni fog - meg hogy gondoltok rám holnap, mert megyek ugye Sporttalálkozóra távoltugrani ;)
milliószor pusszantlak titeket

Dorcsy

7. fejezet

Miután negyedszer loholtam körbe a nézők között, nyugtáztam magamban, hogy Tomi elhúzott haza. Komolyan, mi nem érthető abban, hogy „Elugrom a mosdóba, várj meg!”? Nem, a drága fotósom képtelen egy ilyen egyszerű mondatot értelmezni és feldolgozni. Teljesíteni a benne elrejtett kérést meg aztán főleg. Ráadásul az összes iratom meg pénzem nála hagytam, a bérletemmel, a laptopommal és a komplett táskámmal egyetemben. Úgyhogy a hazajutás leheletnyit problémássá vált. Az egy dolog, hogy begyalogolok Mogyoródig, de hogy honnan hogyan tovább? Hát arról fogalmam sem volt.

Persze a telefonom ilyenkor nincs egy büdös buzynák se, mert tényleg, mi szükségem lehetne rá? Nagyot sóhajtottam, majd dühösen fújtatva indultam el a bekötőúton. Lévén augusztus, a hőmérséklet a 35°C-ot kocogtatta árnyékban, úgyhogy különösen értékeltem az elém letett négy és fél kilométeres sétát a HÉV-ig.

Mikor már túl voltam az első egy-másfél kilométeren, szakadni kezdett az eső, és a másodperc tört része alatt gyakorlatilag – fejezzük ki magunkat magyarosan – szarrá áztam.

– Remek! Még valami? – sóhajtottam fel az ég felé nézve, mire az hatalmasat dörrent. Kicsit összerezzentem, majd megcsóváltam a fejem, és tovább baktattam az úton.

A rajtam lévő fehér atlétát akár le is kaphattam volna, mert teljesen elázott, és lényegében olyan volt, mintha rajtam se lenne.

Az égen villámok cikáztak, és tíz másodpercenként dörrent egyet az ég. Féltem. Világ életemben utáltam a vihart, és mindig a szobámba húzódva vártam az elmúlását. Erre most a semmi közepén baktatok isten tudja hova, egy hatalmas viharral a fejem felett.

A nap megkoronázásaként még sikeresen beleléptem egy gödörbe, ami önmagában még nem lett volna probléma, de tekintettel hogy papucs volt rajtam, az út meg csúszott, a bokám – ami egyébként sem jó állapotáról híres – kellemesen alám fordult. Ekkor volt az a pont, amikor biztos voltam benne, hogy ha én egyszer visszajutok Pestre, Tomi nem marad életben. Mert ha képes kettő egész perccel tovább várni, akkor nem kell gyalog elindulnom Mogyoródra.

Az út szélén ültem – lévén menni nem tudtam –, a könnyek folytak a szememből, a világméretű hiszti határán álltam, és vártam, hogy hátha a nap folyamán először, rám mosolyog a szerencse. „Vigyázz, mit kívánsz!” tartja ugyebár a mondás.

Nem tudom mennyi időt ülhettem az árokparton a vizes fűben, amikoris megállt mellettem egy kocsi, nyílt az ajtaja, és kiszállt belőle egy kékszemű, spanyol F1-es pilóta – aki mellesleg az egyik kedvencem.

– Valami gond van? – tette fel a kérdést angolul, mire én ugyanezen a nyelven elregéltem neki a nap történéseit. Csak jó valamire az, ha az ember nyelveket tanult, ugyebár. Időközben a tekintete jelentősen elidőzött az átázott pólómon.

– Szállj be, elviszlek valameddig. – nem tudtam, hogy a vizes póló, a megható történetem, ázott veréb külsőm, az időközben elmorzsolt néhány könnycsepp vagy netán e négy együttes hatására tette-e a felajánlást a lényeg, hogy megtette, én pedig kis teketóriázás után örömmel kaptam volna rajta, csakhogy a bokám nem igazán támogatta azt, hogy elhagyjuk a kényelmes, esőáztatta földet.

– Na, gyere már! – noszogatott Jaime.

– Ami azt illeti, a legjobb részt kihagytam… Kiment a bokám és elég nehézkesen megy a járás… – a spanyol nagyot sóhajtott, majd odajött elém és a térdem alá nyúlva felnyalábolt, és betett az anyósülésre, ő maga pedig a volánhoz ült. Nem igazán értettem a kedvességét, hisz az emberek több mint 99%-a lazán elhajtott volna mellettem.

– Tulajdonképpen hova is megyünk? – kérdeztem, miután elhagytuk Mogyoródot, és tovább autóztunk Pest felé. – Ugye nem áll szándékodban elrabolni? – arcomra vigyor kúszott, és ahogy láttam, ő is elmosolyodott.

– Azt hittem, ez világos. Dokihoz, a lábaddal… A csapat orvosához, a szállodába…

– Szórakozol, ugye? – kérdeztem meghökkenve.

– Egyáltalán nem. De igazából még be sem mutatkoztunk. Jaime Algue…

– Tudom, hogy ki vagy… – intettem le. – De úristen! Mit csinálsz? Látod ott az út közepén azt a fehér vonalat? Úgy hívják záróvonal, és ha ezt látod, az azt jelenti, hogy nem szabad előzni, mert jönnek szemből. Ott van oldalt az a kis tábla piros meg fekete autó egymás mellett. A jelentése ugyanaz. Ha a fehér vonal szaggatott verziója van jelen, akkor is jönnek a túloldalon. Mert itt van szembeforgalom! Vágod? Tudtam én, hogy nem jó ötlet beülni egy F1-pilóta mellé… - mondtam vigyorogva, mire a spanyol csak elhúzta a száját.

– Na, akkor mondjad, ki is vagyok? – kérdezte, mintha az előző KRESZ-gyorstalpalót nem is hallotta volna.

– Jaime Alguersuari, F1-es pilóta, Red Bull Racing, kétszeres világbajnok… - nem akartam hozzátenni, hogy az (egyik) kedvenc csapatom, (egyik) kedvenc versenyzője. Az valahogy furán vette volna ki magát.

– Jó, szóval Te már sok mindent tudsz rólam, de én még a neved sem.

– Regina Pintér, két éve újságíró, ex-versenytáncos, F1-rajongó… – hadartam el neki a legfontosabb dolgokat magamról, és épp reagált volna, amikor megcsörrent a mobilom. Vetettem rá egy amolyan „Bocsi, ezt muszáj felvennem” pillantást, majd fogadtam a hívást.

– Szia szívem.! – szóltam a készülékbe magyarul, miután láttam a kijelzőn a fotósom, Tomi nevét. – Eszedbe jutottam? Ugyan miről? MI az istent nem lehet azon felfogni, hogy „itt várj meg”?

– Hol vagy?

– Erre irányuló kérdés nem volt.

– Hol vagy? – ismételte meg a kérdését ezúttal tagoltabban.

– Hát igazából otthon szeretnék a szobámban, de hála neked, vizes ruhában, feldagadt bokával, iratok és pénz nélkül ülök Jai… a kedvenc F1-es pilótám kocsijában, és épp a csapat dokihoz furikáz – vagy mi az istennek hívják. – Nem akartam kimondani a nevét, mert utána magyarázkodhattam volna.

– Raikkönen?– hallottam a hangjában a kétkedő hangsúlyt. Megingattam a fejem és nemet mondtam.
– TE JAIME ALGUERSUARI MELLETT ÜLSZ? - na jó, valószínűleg kár volt finomkodnom. Ezt úgyis meghallotta. Hogy miből gondolom? Abból, hogy vigyor kúszott az arcára.

– Gratulálok Tomika, gondolom hangosabban nem ment volna… Egyébként kérdésedre a válasz igen.

– Jézusom. Figyelj Regi…

– Bármit akarsz is mondani, nem érdekel. Te, aki amellett, hogy a munkatársam vagy, az egyik legjobb barátom is, otthagytál. Ő, aki nem is ismer felvett, mikor ott ültem az út szélén elázva, sántán, zsé nélkül.

– Sajnálom.

– Jó okod van rá. Viszont letettem, mert szerintem mindjárt ott vagyunk. És csak hogy tudd, attól, mert beszéltem veled, még nem jelenti azt, hogy nem haragszom. Na, cső.

– Vigyázz magadra Regi. – kinyomtam a mobilt, és felsóhajtottam.

– Ha az embernek ilyen barátai vannak, ellenségekre nincs is szüksége – motyogtam, mire a mellettem ülő spanyol csak kérdőn nézett, úgyhogy megismételtem angolul is.

Az út további részében már nem nagyon esett szó köztünk, és egyébként is hamar a szállóhoz értünk – gyanítom, hogy belebetegedne, ha lassan kéne vezetnie. Alkalomadtán majd felhívom rá a figyelmét, hogy az utcán nem kell pályatempót mennie.

A szálloda parkolójában, miután Jaime leállította a motort, ugyanúgy, ahogy a mogyoródi bekötőúton, az ölébe vett, és a hátsó bejáraton át bevitt.

– Ennyire azért nem vagyok könnyű, hogy csak úgy cipelgess – említettem meg neki, bár a helyzet igazából cseppet sem volt ellenemre. Mindettől függetlenül a spanyol végig a karjában tartott, csak akkor rakott le, mikor már a lakosztályában voltunk. Az egyik fotelbe pakolt le, és azzal a mondattal kezdett pötyögni a telefonjában, hogy „Meg ne mozdulj!”. Vállat vontam, mert nem igazán értettem, hogy hogy gondolta, hogy kificamodott bokávalelrohanok haza. Gondolkodás helyett inkább a szobát kezdtem el tanulmányozni.

A parketta mahagóni színben pompázott, néhol – a kanapé és a fotelek előtt – volt egy-egy krémszínű kis szőnyeg. Az ugyanilyen színű bőrkanapé és két fotel, egy kis körív mentén voltak elhelyezve, és az ennek középpontjául szolgáló TV felé fordultak. A készülék előtt apró üvegasztal állt, rajta többféle távkapcsoló és egy kis tálka. A halványbarna falak mentén mahagóni polcsorok álltak, melyek egyikén felfedeztem egy hifi berendezést.

Kékszemű vendéglátóm eközben telefonon diskurált valakivel angolul, de lusta voltam lefordítani. Fáradt voltam és fáztam – csak ekkor döbbentem rá, mennyire, valamint a bokámba is sajgó fájdalom nyilallt minden apró mozdulatra.

– Az orvos mindjárt itt van. – Ja, hogy már hozzám beszél… Bólintottam, jelezvén, hogy értettem, meg mert beszélni nem nagyon volt energiám.

– Jól vagy? – hazudjak, vagy sajnáltassam magam? Mivel egyiket sem tartottam éppen optimális lehetőségnek, ezért inkább nem feleltem semmit. Nem is vette ki magát kínosan a dolog, mert ebben a pillanatban kezdtek el kopácsolni az ajtón, úgyhogy Jaime odabaktatott, hogy kinyissa. A szélesre tárt ajtón két férfi lépett be, egy barna hajú, és egy szőke, mindketten harminc körül lehettek.

– Daniel Mascot, a doki bácsi, aki meggyógyítja a lábad valamit Tommi Parmakoski, állandó óvó bácsi és bébi csősz… – mutatta be őket a spanyol pilóta.

– Egy nagyra nőtt óvódás mellett szükség is van rá. Amúgy a személyi edzője vagyok, Dan pedig a csapat doki – vette át a szót Tommi a spanyoltól.

Mindketten váltottak pár szót Jaimével, majd felém vették az irányt.

– Bár ketten is bemutattak, egy apró részletet lefelejtettek – lépett elém a barna harmincas – Dr. Daniel Mascot. A hangsúly a doktoron. – vigyorodott el. – Jaime mondta, hogy kiment a bokád, mutasd. Amúgy nem vagy lázas? Sápadtnak tűnsz. – ezzel kezét a homlokomra tette, majd nem sokkal később el is kapta. – Tűz forró vagy. Mindjárt hozok lázcsillapítót. Vagy majd Jaime hoz. Addig nézzük a bokád.

– Hallod Jaime, aktivizáld magad – böködte meg Tommi vigyorogva a pilótát, aki morogva elindult gyógyszerért.

Dan elkezdte nyomkodni az időközben feldagadt bokám, és férfiasan bevallom, nem sokon múlt, hogy felsikítsak.

– Hm… Röntgen nélkül nem tudom pontosan megmondani, de nem gondolom, hogy törés lenne. Maximum repedés, de én inkább részleges szalagszakadásra gyanakszom. Ha igazam van, akkor nagyon szerencsés vagy, bár a gipszet így sem úszod meg. Holnap elviszünk egy kórházba.

– Felejtős a dolog. Holnap én már nem leszek itt. Ami azt illeti, már megyek is. Köszi a segítséget, meg minden – azzal már álltam is volna fel egy lábon, de Dan visszanyomott a fotelba, és Jaime meg Tommi egy másodperc tört rész alatt ugrottak elém.

– Felejtsd el, hogy ilyen lábbal, lázasan kimész a szakadó esőbe. – Tommi nézett rám szúrós szemekkel, Jaime pedig a dokival kiegészülve lelkesen bólogatott. De nagy az egyetértés…

– Beveszed a lázcsillapítót, szépen lefekszel, és fülig betakarózva alszol. Értettem? – állt fel mellőlem Dan, mire kelletlenül ugyan, de bólintottam.

– Remek! Bekenem a lábad ezzel a krémmel. A dagadás egy részét lehúzza, és holnapra tisztábban látjuk majd a röntgenen. Illetve teszek rá egy lazább szorítókötést.

– Rendben. De holnap nekem ki kell mennem a pályára, különben kiraknak a melóhelyemről… – a hangom elhaló volt, és láttam a dokin, hogy frankón aggódik és próbál segíteni. – Telefonálhatok egyet? – Jaime és Tommi egyszerre kezdett el a zsebében turkálni, de végül a finn találta meg előbb a kis készüléket, és nyomta a kezembe.

– Szia Tomi, Regi vagyok. – szóltam bele a mobilba, miután hallottam, hogy a másik oldalon valaki felvette. – Csak azért hívlak, hogy beszélj légyszí Tonyval, hogy ma nem megyek haza, és nem tudom befejezni a cikket

– De hol vagy? És… Úr isten, beteg vagy?

– A szállodában… de ez nem lényeg. És igen, beteg vagyok, de ez sem lényeg. Van velem doki.

– Tonynak mit mondjak?
– Regéld el neki, hogy ott hagytál a pályán. Értékelni fogja – próbáltam a lehető legtöbb gúnyt a hangomba rejteni. – Ha ez a lehetőség nem szimpatikus, találj ki valamit. Használd azt a kevés kis intelligenciát, ami beléd szorult. Ha ezt megteszed, elnézem a délutánt, persze csak neked. Kérlek, Por favor, Please, Bitte, Per favore…

– Jó rendben, legyen…

– Köszönöm Tomi, imádlak. Te vagy a legjobb! Most le kell tennem. Majd holnap hívj, vagy hívlak, vagy majd lesz valami. Na szia.

– Szia… - kinyomtam a telefont, és hálás mosollyal visszaadtam Tomminak.

– Itt a gyógyszer meg egy kis víz. Vedd be! – nyomta a kezembe Jaime, én pedig bólintottam, és lenyeltem a kis rózsaszín bogyót, majd egyik oldalt Danre, a másikon Tommira támaszkodva bebicegtem a szobába, ahova vittek.

– Nem akarom kitúrni Jaimét… - mondta, még mindig rekedten, a végére ráadásul köhintettem is párat.

– Ez amolyan vendégszoba, ne aggódj, csak pihenj le. – mosolygott rám Dan.

– Köszi srácok… édesek vagytok, de nem tudnátok szerezni valami száraz cuccot ehelyett? – mutattam végig a rajtam levő vizes göncökön.

– De, persze – csapott a homlokára Jaime és elsietett, majd nem sokkal később egy pólóval, és egy rövidgatyával tért vissza. Kimentek a szobából, én pedig egyből ledobtam magamról a vizes gönceim. Magamra húztam a sortot és a pólót, ami árasztotta azt az illatot, amit a spanyol pilóta karjaiban éreztem – Jaime-illatot.

A száraz ruhákban mérföldekkel jobban éreztem magamat, és hajlandó voltam belefeküdni a puha, szállodai ágyba. A takarót magamra húzva fészkeltem be magam a párnák közé. A láz a fáradság, és a bennem dolgozó gyógyszer együttes hatásaként lassan elnyomott az álom. Félkómásan érzékeltem még, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, aztán végleg elaludtam.

6. fejezet

2011-09-24T21:27:00.001+02:00

Büszkén jelenthetem, hogy visszatértem, és Véletlen szerencse történelmében először TT hosszúságú fejezetet hoztam - magyarán mondva 2000 felettit. Sajnálom, hogy rég voltam, de nem volt időm rá, tényleg. De most, hogy Szingapúr, itt a friss is ;) Ha már Szingapúrnál tartunk... annyira nem szeretem ezt a pályát, hogy brr... :D na de mindegy... :D

Köszönöm az előző fejezethez a komikat, nagyon örültem neki, hogy négyen is írtatok =)

Iuwan: kell egy ilyen CR is, hamár TT-benn az egyik legpozitívabb, stiklimentes szereplő... :D Nálam belőle a két véglet van meg, úgyhogy ... :D Igen, kicsit hasonlóra tervezem, mint ők, de mégsem.. .:D ez pont ebből a fejezetből fog majd kiderülni, hogy miért is... :D

Babu: Ó, hogy te lenni CR fan? :P Gondolkodik ő ezen folyamatosan, aztán hogy mire jut, majd kiderül... ;) Rudi számomra a legjobban imádott tagja a válogatottnak, úgyhogy ha már egyszer magyar főszereplőm van, nem bírtam ki, hogy ne írjam bele... :D A focistákat meg ledolgoztatják a csúnya edzőbácsik... :D

Dórika: Komolyan? :D Váóó, az tök jó :) összegabalyodásról van szó egy kicsit most is már... :P Sőt, az egész fejezetben szinte végig ott van Rudi :P CR-rel kapcsolatban én is azt érzem, hogy jót tett neki Madrid. Mind csapatjátékban, mind emberileg - már amennyire interjúkból lejön. :D Örülök, hogy tetszett =)

Viki: Örülök, hogy tetszik ez is =) Ahogy elnézem, CR elég megosztó személyiség. :D Az ember vagy szereti vagy utálja... átmenet nincs :D Reg-Rudi, most minden kiderül ;)

köszönöm a komikat, és jó olvasást a részhez :)

millió puszi nektek

Dorcsy

6. fejezet

Másnap reggel magamtól ébredtem, ami azért volt furcsa, mert tisztán emlékeztem, hogy beállítottam a telefonom – tekintettel, hogy kilencre a szerkesztőségbe kellett volna érnem. A másik furcsa az volt, hogy a franciaágyban tök egyedül voltam, holott tudtam, hogy Gergővel az oldalamon aludtam el. Az ágy másik oldalát pásztázva a tekintetem az órára tévedt, ami kilenc harmincat mutatott. Az első reakcióm az volt, hogy kiugrottam az ágyból és a fürdő felé kezdtem rohanni, de aztán rájöttem, hogy tök fölösleges. Mert ha a késés miatt Tony ki akar rúgni, akkor az már megtörtént, ha meg nem, akkor tök mindegy mennyit kések, úgyse fog.

Úgy, ahogy voltam a pizsamámul szolgáló, még hajdanán Ruditól kapott válogatott mezalsómban, és egy bő pólóban ballagtam ki a nappaliba, ahol a kanapén ott terpeszkedett a focista és a TV-t bámulva.

– Jó reggelt, álomszuszék! – villantott rám egy tipikus rudis vigyort, amitől tini lányok százai élveznek a bugyijukba.

– Tudsz róla, hogy fél órája a szerkesztőségben kéne lennem? – huppantam le mellé a kanapéra felnézve rá.

– Nem kéne. – kérdőn néztem rá. – Hívott Tony. Mármint téged a mobilodon, de nem ébredtél fel, meg nem is akartalak felébreszteni. Úgyhogy szabadnapot kértem neked.

– És a főnököm rábólintott? – a focista lelkesen bólogatott. – És semmi olyat nem mondott, hogy akkor innentől kezdve egyáltalán nem kell látogatni a munkahelyem? – a csatár részéről élénk fejrázás formájában érkezett a válasz. – Ez isteni – nevettem fel elnyújtva a szóvégi i-t, és fejemet a focista vállára döntöttem. – Mit csinálunk ma? – pislogtam fel rá, miközben meg kordult a hasam.

– Először is reggelizünk. Kávé meg péksüti az asztalon – vigyorgott rám a focista, mire hirtelen felindulásomból cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd felugorva a kanapéról célba vettem a konyhát.

– Imádlak, említettem már? – vigyorogtam rá vissza a konyhaajtóból.

– Alig néhányszor. De mindig jó újra hallani a szádból – nevetett fel, mire csak legyintettem, és levágtam magam a konyhaasztalhoz. A kávém úgy volt bögrébe kitöltve, ahogy szeretem – három cukorral és tejjel. Jól eső érzéssel töltött el, ahogy a meleg ital végigfolyik a torkomon, és néhány perc után érezni kezdtem az ereimben szétáradó koffeint. Ezt neveznék függőségnek? Na mindegy.

A kávé mellett a tányéron egy csokis illetve egy vaníliás fánk hevert – mindkettő csoki mázzal a tetején. Ilyenkor komolyan el szoktam gondolkodni, hogy miért is nem vagyok együtt Rudival. Aztán mindig rájövök, hogy a képlet egyszerű – ő Milánóban él, én meg Budapesten. Az ő munkája nagyjából összeegyeztethetetlen az enyémmel. Mert míg ő hajnalban megy el edzeni, én akkor fekszem le, mert addigra fejezem be az aktuális cikket.

Egyébként ettől eltekintve, minden téren a tökéletes pasi, és nem egyszer és nem kétszer előfordult már, hogy egy-egy buli után egymás ágyában kötöttünk ki – nem feltétlen alvási célzattal. Mindettől függetlenül soha nem volt több közöttünk jó barátságnál – és soha nem is lesz. Nincs meg az a plusz, ami egy kapcsolathoz szükséges lenne. Mert bizonyított tény, hogy a jó szex – legyen az bármennyire is jó – nem elég a tökéletes kapcsolathoz. Tökéletes kapcsolat… Létezik egyáltalán ilyen?

– De elgondolkoztál… Mi jár a fejedben Regi? – húzott mellém egy széket, és leült mellém. Belenéztem a mogyoróbarna szemekbe, amelyekből őszinte érdeklődés csillogott. Mennyire jó is lenne, ha szerelmes lennék belé. De hiányoznak a pillangók a gyomorból, a torokba felugráló szív meg minden ilyen klisé.

– Csak kettőnkről – vontam vállat miközben jóízűt haraptam a második fánkomból – a vaníliásat hagytam a végére.

– És mire jutottál? – érdeklődve támaszkodott az asztallapra.

– Hogy testi vonzalomra nem lehet építkezni. – sajnáltam. Tényleg sajnáltam. Mert Rudi az a pasi, akiről elképzelni sem tudom azt, hogy akár mentálisan akár fizikálisan bántson. Kicsit olyan, mintha a bátyám lenne. Ami így belegondolva elég fura, sőt kicsit morbid, mert az ember nem szokott a bátyjával lefeküdni… Inkább hagyjuk.

– Ezzel egyetértek, Hugi – ölelt megához mosolyogva, és amíg a karjaiban voltam sikeresen falatot lopott a fánkomból.

– Héé! Az az enyém! – vágtam be a durcás arcot, mire csak elvigyorodott.

– Kéred vissza?

– Idióta, agyatlan focista! – morogtam neki olaszul, tudva, hogy úgyis megérti. Nem felelt semmit csak felnevetett, de hagyta, hogy megegyem a reggelim.

Még mindig a fánkon nyammogtam, mikor megszólalt a csengő. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, hogy ki menjen ajtót nyitni, de végül a focista sóhajtva felállt, mert rájött, hogy nincs az az isten, hogy én magára hagyjam a kajám és a kávém - pláne az ő társaságában.

– Kerülj beljebb. A konyhában van. – hallottam Gergő hangján, hogy mosolyog, majd néhány pillanattal később megláttam az konyhába belibbenő vörös hajú barátnőm.

– Lexi! – ugrottam fel az asztaltól, hogy a lány nyakába vessem magam. Egészen ovis korunk óta ismerjük egymást még Velencéről, bár egy évvel fiatalabb nálam, és az általánoson kívül soha nem jártunk közös suliba, mégis tizenegynéhány éves korunk óta legjobb barátnők vagyunk. Középsuli után ő is felköltözött Pestre a műszaki egyetemhez. Már a fősuli alatt is gyakornokoskodott itt-ott különböző alsóbb osztályú formaautó csapatoknál mérnökként, mostanra már a GP2 egyik csapatának versenymérnökeként dolgozik, és révén az ő futamaikat a F1 betétfutamaiként tartják, most ők is Magyarországra jöttek.

– Mizu csajszi? – ült le vigyorogva az asztalhoz, és azzal a lendülettel be is kotorta a tányéron levő fánkmaradványom. Normál esetben ezért minimum egy csúnya nézést kapott volna, de most megúszta egy leheletnyit megemelt szemöldökkel.

– Semmi érdekes. Mi szél hozott erre?

– Hallottam, hogy összespannoltál Vettellel… – vigyorgott. – Viccet félretéve. Rég láttalak, és csiripelték a madarak, hogy ma szabadnapod van, és gondoltam elmehetnénk valahova. – Gyors pillantást vetettem a nappali felé, ahova sejtésem szerint Rudi visszatért az ajtónyitás után. Abban reménykedtem, hogy Lexi nem szúrta ki, de természetesen megint tévednem kellett. – A lovagod is hozhatod – vigyorgott. Ezért már megkapta a neki járó csúnya nézést.

– Csak egy barátom.

– Na és Vettel? – kérdezte. Olyan hirtelen ért a kérdés, hogy a válaszadást át sem gondolva vágtam rá, hogy „ő is”. Lexi arcára csak egy önelégült vigyor kúszott, az én hangulatomat meg kezdte elnyomni. Kiürítettem a bögrémet, annak reményében, hogy a kávé hatására kicsit jobban forognak majd a fogaskerekek az agyamban.

– És hová szeretnél menni? – kérdeztem beletörődve.

– Majd időben megtudod – vigyorgott elszántan, majd betrappolt a nappaliba. – Te fél olasz macsó öltözz, kirándulni megyünk. – Lexi mögött sétáltam a szobába, és Rudi egyből kérdőn nézett rám.

– Ne nézz így, én ártatlan vagyok. Semmiről nem tudok. Az ő ötlete volt – böktem a mellettem álldogáló kék szemű lányra. A focista felsóhajtott, majd elvonult letusolni és felöltözni, hogy én is bevethessem magam a fürdőbe.

– Attól, hogy órákat töltesz el a zuhany alatt, még nem fogod megúszni a mai programot – kopogott az ajtón Lexi, úgyhogy csak nagyot sóhajtva átballagtam a szobámba, hogy felöltözzek.

– Szasz, legalább egy kicsit segíts az úti célunkat illetően, hogy mit vegyek fel.

– Kizárt dolog, belőlem semmit nem húzol ki. – kénytelen voltam az ő öltözködésére hagyatkozni. Így hozzá hasonlóan farmer sortot vettem egy rózsaszín-szürke csíkos ujjatlannal, a lábamra húztam a szürke, halványrózsaszín pipával díszített Nike-m, a vállamra dobtam egy szürke Nike pulcsit, és a szintén ilyen márkájú táskámba beledobáltam a telefonom, irataim, pénztárcámat, fejembe tűztem a napszemüvegem, kihúztam a szemem, feltettem egy kis szempillaspirált és indulásra készen álltam.

– Na végre, méltóztatott elkészülni a kisasszony is. Akkor akár el is indulhatunk. – Komolyan, Lexi annyira be volt pörögve, ahogy még soha nem láttam. Először hazamentünk Gergőhöz, hogy át tudjon öltözni valami kevésbé tegnapiba, majd keresztülutaztunk a fél városon – természetesen BKV-val – mi mással? És természetesen nem úsztuk meg, hogy ne ismerjék fel Rudit, és kérjenek tőle autogramot, közös fotót, miegymást.

Amikor a földalattiról a Hősök terén szálltunk le, kezdett körvonalazódni, hogy nagyjából mi is lesz az úti célunk.

– Állatkert? Komolyan? – néztem Lexire, e leintett. Gyanúm pedig beigazolódni látszott, amikor beléptünk a Budapesti Állatkert elefántos főbejáratán.

– Te állandóan dolgozol, és a szerkesztőség – otthon – kávézó – stadion – reptér ötös között ingázol – mutatott rám. – Te meg. Szökőévente egyszer vagy itthon – bökött ezúttal a focista felé. – Komolyan, melyiktök tudja megmondani, hogy mikor volt utoljára itt? – Rudival mindketten élénk fejvakargatással egybekötött gondolkodásba kezdtünk, de egyikünk se jutott eszébe dátum. – Na látjátok. Nincs elég időtök magatokra.

– Mondod ezt te, aki nullától huszonnégyig tervezeteket készít, számol, meg stratégiákat állít össze minden eshetőségre versenyhétvégéken, alvás nélkül, kávén élve – vigyorogtam barátnőmre, aki cserébe összeborzolta a hajam. Vidáman jártuk körbe az állatkertet, és tényleg egy csomó olyan dolog volt, amire vagy nem emlékeztem, vagy azóta építették, mióta utoljára itt jártam. Szóval a dolgok hatvan százaléka az újdonság varázsával hatott rám.

Az állatkert meglátogatása után a szomszédos vidámparkba vetettük be magunkat, ahol a Breakdance állandó állomáspontunkká vált, hiszen valahányszor elmentünk valahova (hullámvasút, szellemkastély…) visszatértünk, és felültünk rá. A vidámpark után, azt hittem a nap végére értünk, de tévednem kellett, hiszen Lexi még tartogatott egy meglepetést, miszerint elmegyünk moziba. Úgyhogy a földalattira fölszállva a Deákra, majd onnan a Nyugatihoz mentünk, a Westendbe, hogy egy gyors vacsora/uzsonna után beüljünk megnézni a Halálos iramban nem régiben mozikba kerülő hetedik részét. Arra számítottam, hogy már elcsépeltté válik a film, hogy a hetedikben már semmi újat nem tudnak mutatni, ehhez képest egy szerintem nagyszerűen összehozott filmet dobtak piacra. Bár mondjuk, ha egy film tele van pakolva gyors és szép kocsikkal, meg jó pasikkal, akkor általában nyerő nálam. Főleg ha a jó pasik vezetik a gyors kocsikat…

A film után elköszöntünk Lexitől mondván neki holnap már mennie kell ringre. Részvétet nyilvánítottam neki, és inkább nem mondtam semmi kávéfogyasztás mérsékelésre utaló megjegyzést, mert akkor a végén még rám fogta volna, hogy „Bagoly mondja verébnek”. Azt pedig a világért se akartam volna.

Rudi ragaszkodott hozzá, hogy hazáig kísérjen, ezek után én meg ahhoz, hogy ne mászkáljon éjszaka. A régi nóta megintcsak, ugyebár. Úgyhogy megint ugyanott kötöttünk ki, mint tegnap – Gergő is meg én is az ágyamban. Meglepő módon az ágyat csak és kizárólag alvásra használtuk. A telefonomat beállítva, bújtam a focista mellkasához, ahol szinte azonnal elnyomott az álom.

Másnap már muszáj volt bemennem dolgozni, bár igazából semmit nem csináltam a szerkesztőségben ami hasznosnak nevezhető lenne. Látványos és nyilvánvaló unatkozásomat Tony ebédszünetkor unta meg, amikoris a kezembe nyomott harminc cikket megírva ugyanarról a témáról, mondván szelektáljam neki az öt legjobbat, és írjam le, hogy mi tetszik bennük és mi nem. Sejtésem szerint megint vérfrissítést tart a stábban – magyarán, pusztán véletlenül kiszórt pár embert, de kell a munkaerő, az egója meg nem engedi, hogy ugyanazokat vegye vissza, úgyhogy állást hirdetett.

Ötig remekül elszórakoztam a cikkekkel, de csak a feléig jutottam el, így mivel a munkaidőm lejárt, meg Rudi is a szerkesztőség előtt toporgott, könnyes búcsút intettem a főnökömnek, a papírstócot a laptoptáskámba süllyesztve lementem Gergőhöz. Követelte, hogy menjünk hozzá, mert lassan már nem emlékszik, hogy néz ki a hálószobája. Úgyhogy a kocsijába beszállva elindultunk Budára – ott lévén lakása neki. Az általa lakásnak nevezett valami, körübelül négyszer akkora alapterületű, mint az én lakásom, arról nem beszélve, hogy van egy emelete is. Bár hozzáteszem, fogalmam sincs minek neki ekkora ház, mikor az év háromszázhatvanöt napjából jó, ha nyolcvanat itthon tölt, és akkor már sokat mondtam.

Útközben megálltunk kajáért, és azt ettük meg hazaérve. Vacsi után én ragaszkodtam ahhoz, hogy a nappaliban dolgozzak, ő meg ahhoz, hogy menjek fel és a hálóban ténykedjek – munkaügyben természetesen. Végül ő győzött, mondván nekem aztán teljesen mindegy. Úgyhogy végigfeküdtem a franciaágyon, előszedtem a gépem, és elkezdtem olvasgatni a cikkeket, és mindegyikről külön dokumentumba írtam a véleményem, illetve a pozitív és negatív dolgokat. Mondanom sem kell, többnyire az utóbbiból találtam többet.

Mindeközben Rudi a TV-ben nézte az egyik meccsük ismétlését – mit ad Isten, pont azt, amelyiken három gólt vágott a Napolinak, és összességében 5-1-re nyertek. Persze nem bírta ki kommentárok nélkül, és alkalomadtán nem restellte magát fényezni.

– Nem, szívem. Ez egy teljesen rossz beadás volt, csupán a szerencsén múlt, hogy embert talált. Az előző szabadrúgásnál pedig a labdaelrúgás pillanatában rossz helyen volt a súlypontod, ezáltal célt tévesztett a labda, és teljesen másik irányba ment, mint tervezted. Szóval kérlek, rántsd vissza a segged a földre, és ne ajnározd magadat. – morcos arcot vágott, majd sértődötten levonult a nappaliba, és ott nézte tovább a meccset. Nem esett le neki, hogy nekem nem a meccsnézés tényével volt bajom, hanem az egójával. Vállat vontam, és átkapcsoltam egy zenecsatornára, és ezt használva háttérzajként befejeztem még tíz cikket, másnapra már csak ötöt hagyva, mondván úgyis csak tizenegyre megyek melóba. Kikapcsoltam a gépem, lehajtottam a tetejét és félrerakva egy kisasztalra elmentem fürdeni. Törölközőbe csavarva mentem vissza a hálóba, de Rudi még nem volt sehol. Kihúztam a szekrényéből az egyik mezét, és egy bokszerrel magamra kaptam, majd bebújtam az ágyba, és lekapcsoltam a lámpát. Ha ő így, én is így.

Már majdnem aludtam, amikor éreztem, hogy bemászik mellém.

– Bocsánat, pici-Gina, tahó voltam. Ne haragudj. – háttal voltam neki, de a derekamnál fogva maga felé fordított. Tudta, hogy nem alszom, csak úgy teszek.

– Sértődékeny majom vagy. De kérlek szépen ne öld ki magadból azt a kedves srácot, aki vagy – motyogtam a nyakába, mire ő puszit nyomva a fejem tetejére biztosított, hogy nem fogja. Hozzábújva aludtam el.

Az elkövetkezendő napok szinte eseménytelenül teltek, egészen csütörtökig, amikoris kilenctől a Hungaroringen tébláboltam. Benéztem pár szó erejéig Celiához a Ferrari home-jába, illetve betelepedtem Lilyhez a Red Bull home-ba.. Jól elcsevegtünk, hogy milyen volt a vasárnapi buli, meg hogy én mit csináltam. Elújságoltam, hogy egy régi barátommal voltam a hét minden napján, akit ezre éve nem láttam, és hogy a hétvégén ő is kijön, és akkor majd bemutatom. A szőke lány a kezembe nyomta a cuccom, amit elhozott nekem Németországból. A csütörtököt igazából szinte már-már unatkozva töltöttem. Párszor átszaladtam Lexihez, de vagy összefüggéstelenül beszélt, vagy minden mondatába beleszúrt valamit, hogy mit kéne máshogy csinálnia a csapatnak, a siker érdekében – magyarán mondva értelmes beszélgetésre alkalmatlan volt.

A péntek már egy leheletnyit jobbra sikeredett, ekkor már sikeresen összefutottam Sebastiannal is, aki a két szabadedzés közötti negyvenperces interjú alatt nem restellte totál nullára fárasztani az agyam. Lily őrangyal módjára két kávéval várt, mikor végeztem a szőkével. Az erősen koffeintartalmú italt úgy hajtottam le, mintha legalábbis vodka lenne benne. De mindjárt jobban éreztem magam, így, hogy újra kezdtek szintetizálódni az agysejtjeim.

Szombaton aztán már a fotósommal Tomival együtt érkeztem a pályára. Szabadedzés és időmérő között, illetve időmérő után dumcsiztam Nandóval és Bastiannal, majd Tomi lelkére kötve, hogy megvár, kezébe nyomtam az összes cuccom és beszaladtam a Red Bull home-jába elköszönni Lilytől, meg meglátogatni a mosdót. Természetesen, mikor kijöttem a barnahajú srácnak nyomát se láttam…

5. fejezet

2011-09-13T20:38:00.000+02:00

Tudom, hétfőre ígértem, ma meg kedd van, de nem volt időm, mert TT-vel is csúsztam, meg suli... Tudom, szar kifogás, de jobb nincs... :D Köszönöm szépen a komikat, tényleg nagyon jól esnek =)

Erre a fejezetre van egy vendégszereplőnk, aki időnként jelen lesz majd, a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg, amolyan aduász... :D Na meg még egy lesz, akit most úgy mutatok be, amilyennek régen gondoltam, csak azóta kicsit átformálódott róla a véleményem. :P Na jó, nem rejtélyeskedek tovább itt a friss ;)

millió puszi

5. fejezet

Aránylag sok helyzetünk volt, meg persze a másik csapatnak is. Időnként lefirkantottam valamit a füzetembe, történést vagy személyes megjegyzést, véleményt. A kiégett portugál csillag már rég nem az igazi formáját mutatta, sokkal inkább volt az, aki annak idején a Manchesterbe bekerült. Állandóan feldobta magát, mindenért hisztizett és semmi nem sikerült neki. Hála istennek a bíró nem esett hanyatt attól, hogy ő Cristiano Ronaldo, és módszeresen tovább engedte a játékot, amit persze CR annyira nem értékelt.

Félidőben csörgött a mobilom, Tony érdeklődött a hollétem felől. Megjegyeztem neki, hogy találja ki a „Ria, Ria, Hungária” háttérzajból. Voltam olyan bátor, és meg mertem kérdezni, hogy esetleg szeretne-e interjút valakivel. A lelkem nem kitalálta, hogy akar egy rövid beszélgetést Ronaldóval. Még meg is oldottam volna, ha minimum mindenható lennék, plusz nálam lenne Harry Potter láthatatlanná tevő köpenye. Fél ironikus stílusban megnyugtattam Tonyt, hogy kizárt a dolog, és felejtse el, hogy annak a majomnak a közelébe megyek.

A meccs végére aztán meghozta a kedvem az SMS-sel miszerint „Ha meg se próbálod, kirúglak” Az elmúlt néhány nap folyamán már annyiszor hallottam ezt tőle, hogy már arcizmom se rezzent. Úgyhogy a meccs végeztével eloldalogtam a játékos kijáróhoz, és beengedtettem magam az öltözők folyosójára. Mire nem jó, ha az embernek vannak a stadionban dolgozó barátai, ugyebár.

– Köszi Peti, hálám örökké – nyomtam puszit a vigyorgó szőke srác arcára, és kényelmesen elhelyezkedtem a falnak dőlve. A telefonomon pötyögtem, és csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megböködi a vállam. Felnéztem az előttem lévő barna szempárba és vigyorogva a látogatóm nyakába vetettem magam.

– Rudiii! – visítottam a válogatott focista nevét, aki csak nevetve ingatta a fejét.

– Mi jót csinálsz erre?

– Tony interjút akar Mr. Egoista Arrogáns Majom Cristiano Ronaldóval. Hozzáteszem, szívesebben adnék neki Rudolf Gergely interjút, ha már egyszer ilyen jól játszott a csapatunk. Tényleg! Gratulálok a góljához, csapatkapitány úr – eresztettem meg egy vigyort felé, mire felnevetett.

– Ha mégis kellene riport, csak csörögj rám, a jövő héten itthon vagyok még.

– Ringre kijössz? – kérdeztem fellelkesülve. Iszonyat rég találkoztam már vele, és most, hogy legalább egy leheletnyi időt egy országban tartózkodunk, szerettem volna eltölteni vele egy kis időt. Rudival csináltam még annak idején az első interjúmat. Össze-vissza tojtam magam előtte, paráztam, és egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni. Aztán bedobott pár poént, és onnantól kezdve simán ment a dolog. Igazából, ha ő nincs, lehet, hogy most nem itt dolgoznék, mert akkor még próbaidőn voltam, és minden cikkemnek tökéletesnek kellett lennie, hogy ne szórjanak ki, és higgyék azt, hogy amatőr vagyok. Hiába voltam az.

– Vasárnap előfordulhat – mosolygott. – Gondolom, te csütörtöktől kezdve kint élsz.

– Ismersz már – vigyorogtam rá. – Viszont nekem mennem kell, mert ahogy látom „Tökéletesnek kell lennie a hajamnak” uraság elkészült rettentő igényesen felzselézett sérójával, és interjúra készen áll. Feltéve, hogy nem küldd el a világ végégre.

– Majd hívlak, vagy hívsz. Vagy csak lesz valami. Aztán ügyes legyél, Regi! – rám mosolygott, és megölelt, majd mindketten mentünk a dolgunkra.

– Helló, bocsi, lehetne egy kérésem? – mentem oda céerhez.

– Mára már foglalt a hálószobám. – egy kacsintás társaságában jelent meg az arcán a perverz vigyor. Éreztem, hogy életem legnehezebb húsz perce előtt állok.

– Egy: nem vagyok ribanc. Kettő: nincs az a pénz, hogy lefeküdjek veled. Három: nem vagyok visongató tini lány, hogy a bugyimba élvezzek, csak mert a „nagy és híres” Cristiano Ronaldo áll előttem. Hajlandó vagy adni egy interjút, vagy hozzak le rólad olyan cikket, aminek hatására minden cég felbontja veled a szerződését, és a klubodtól is kivágnak.

– Milyen cikket hoznál le? – vonta fel a szemöldökét.

– A kezemben vannak bizonyos információk, amikkel két nap alatt patthelyzetbe tudlak hozni. – blöfföltem. De végig tartottam a szemkontaktust, és abból, ahogy erőteljesen nyelt egyet rájöttem, hogy ezt a menetet én nyertem, mert minden szavam bekajálta. Szóval az állás Regi – CR egy-null.

Az interjú tényleg rövidre sikerült, de többet egyszerűen képtelen lettem volna a társaságában tartózkodni. Na meg kitaláltam közbe, hogy a cikk úgy fog kinézni, hogy lesz egy rövid összefoglaló a meccsről a szokásos stílusban, két oldalt pedig két rövid interjú, a két csapat gólszerzőivel. Magyarán Ronaldóval és Rudival.

– Egy idő után mindenki az ágyamban köt ki, bármennyire is kerülgeti a forró kását. – már megfordultam, és elindultam, de a szavai hallatán csináltam egy hátraarcot, és azzal a lendülettel lekevertem neki egy isteneset.

– Megmondtam, hogy nem vagyok ribanc. És ha én valamit mondok, akkor az úgy is van. – sziszegtem neki a fogaim között, majd otthagytam a folyosó közepén a sebeit nyalogató portugált.

Amikor végre kiértem a stadionból egyből Rudi számát tárcsáztam a mobilomba, és pár csörgés után meg is hallottam a focista hangját.

– Na mi van, már is hiányoztam? – érezni lehetet a hangján, hogy vigyorog.

– Kellesz a cikkemhez. És gondolom érdekel, mitől éktelenkedi CR arcán egy vörös folt… – az én arcomra is vigyor kúszott.

– Hol, mikor?

– Hazamegyek, mert másra már nincs erőm. Vagy odajössz, vagy nem sztorizok.

– Ebből azt vettem le, hogy fáradt vagy. – a hangjában kérdő hangsúly bujkált.

– Két erős fekete sok mindenen segít.

– Regi, nem feltétlenül hiszem, hogy ez lenne a megoldás… – óvatosan kezdett bele, tudta, hogy a kávéról vitatkozni velem, körübelül olyan, mint egy keresztényt meggyőzni arról, hogy Isten nem létezik.

– Rudi, kérlek. Ígérem, ha megcsináltuk az interjút, meséltem, és kész vagyok a cikkel, elmegyek aludni. Görbüljek meg, ha nem. De Tony kivág, ha nem küldöm el neki.

– Megér ennyit ez a meló? – aggodalom csengett a hangjába, és szinte láttam magam előtt, ahogy ráncolja a szemöldökét.

– Nem. De szükségem van rá. Úgyhogy a téma részemről lezártnak tekintendő. Fél óra múlva gyere, addigra tuti hazaérek. Pusszantalak, te sztárfocista. – bár arcomon vigyor ült, lelkem legmélyén sikerült elültetnie a csírát, miszerint minek dolgozom még mindig Tony keze alatt? Többször eszembe jutott már, hogy igazából nem éri meg, de karrierista picsa lévén, mindig megrugdostam magam az ilyen gondolatok után. Mert szükségem van a melóra, a pénzre, mert nem akarok apámnak dolgozni, vagy az ő pénzéből élni. Be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok megalkotni a saját világom.

Szinte észre se vettem, de a taxi, amibe beültem, már haza is hozott. A sofőr szólt, hogy megérkeztünk, és jó lenne, ha kiszállnék, mert máshova is kell még mennie. Nagy kegyesen kifizettem a fuvart, kimásztam a kocsiból, és fölballagtam a lakásomba. Bármennyire pici is volt, szerettem. Az ajtón egyből egy kis előtérbe jutottunk, innen jobbra volt egy ajtó, ott volt a konyha, és balra, az volt a hálószobám. A bejárati ajtóval szemben pedig a nappalim terült el. Semmi luxus, egy kanapé, két fotel, egy tévé, egy üvegasztal meg kiskomód, rajta három fényképpel. A fürdőszobának két ajtaja volt – egy a hálómból és egy a nappaliból is, persze belülről mindkettő kulcsra zárható.

Az első utam a konyhába vezetett, ahol legelőször is bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd a hűtőhöz léptem annak reményében, hogy találok valami ehetőt. De hát ugye Pintér Regina tervez és végez – egy doboz margarinon, egy üveg narancsleven meg három paradicsomon kívül az ég egy adta világon semmi nem volt benne. Utolsó reménységemként a fagyasztót nyitottam ki, de csak egy negyed doboz vaníliafagyi volt bent, meg mirelitzöldborsó – de az korlátlan mennyiségben. Így más nem lévén, a vanília fagyhoz fordultam, amiért úgy önmagában nem rajongok, csak csoki öntettel a tetején. Három kanál fagyi és a kávé bögrébe töltése után csöngettek. Legszívesebben kiordítottam volna, hogy bárki is az jöjjön, és vigyen, amit akar, de rájöttem, hogy bezártam az ajtót, úgyhogy kelletlenül, de fölálltam, és kiballagtam ajtót nyitni. Egyből felderült az arcom, mikor megláttam Rudit, meg a kezében tartott óriáspizzát illetve a rajta levő doboz fagyit, és csoki öntetet.

– A vesémbe látsz. Mondtam már, hogy imádlak? – rávigyorogtam, majd beljebb invitáltam. – Foglalj helyet a konyhámban. Kávét, zöldborsót?

– A pizzára pályázom, meg a fagyira…

– Szabad neked egyáltalán ilyet?

– Bűnözök. – vonta meg a vállát vigyorogva – Meg egyébként is, a mai meccs után megérdemlem.

– Vigyázz, még elszállsz. Báár, ha megeszed a pizzát meg a fagyit, akkor lehúz a súly. – nem bírtam ki, hogy ezt ne süssem el. A csatár csak fejingatva felállt elkapta a derekam, és a vállára dobott.

– Ne Rudi, tegyél le! Kérleek! Ígérem, soha többet egy rossz szót se. – mintha a falnak beszéltem volna. Ledobott a kanapéra és csikizni kezdett. Visítva könyörögtem, hogy hagyja abba, persze kínomban már úgy nevettem, hogy folytak a könnyeim.

– Na jó, megkegyelmezek, ez egyszer. De csak mert éhes vagyok –vigyorogva indult vissza a konyhába, közbe pedig a hátára ugrottam.

– Ha már kihoztál vigyél is vissza. – vállat vont, és a hátán vitt a konyhába. Nekiláttunk a pizzának, majd a fagyit is elfogyasztottuk – egy negyed doboz híján, csak hogy legközelebbre is legyen valami a hűtőmben, majd belekezdtem az interjúba.

– Hogyan értékeled a ma esti játékotokat? – Rudi gyorsan lehadarta a válaszokat, aztán persze hallani akarta a Ronaldós sztorit. Miután megnyugodott a lelke, hogy már ezt is tudja, illetve kellőképp kiröhögte magát, hogy hogy leosztottam, nekiálltam megírni a cikket. A focista persze maradt, mondván, ha kell, akkor erőszakkal rak be az ágyba, hogy aludjak. Mikor aztán kész lettem, gyorsan pizsibe vedlettem, Rudi meg elköszönt.

– Hajnal kettő van, ne mászkálj sehova, mert nem olyan jó környék ez, pláne meccs utána, pláne neked. – megvonta a vállát, majd bokszerre és pólóra vetkőzött.

– Nappali vagy itt? – kérdezte.

– Nekem mindegy, de az ágy kényelmesebb. – ezúttal én vontam vállat.

– Akkor itt. – ezzel lezártnak tekintette a témát, és bevackolt mellém. Lekapcsoltam a lámpát és nagyjából abban a másodpercben el is aludtam.

4. fejezet

2011-09-05T15:23:00.000+02:00

Meghoztam az új részt :D Valószínüleg hetente lesz friss, és bár még nem tudom az órarendem, de ez a hétfői frissnap egészen barátinak tűnik, úgyhogy igyekszem majd ehhez tartani magam =) Azt hiszem kár magyaráznom már, hogy nem TT fejezethossz... :D Köszönöm szépen a két komit :) Így utólag válaszolva rájuk :D

Dórika: Örülök, hogy tetszik, Basiból lesz még, de ... :D Majd meglátjátok :P

Iuwan: Seb-Regi párbeszéd? Azt mondod legyen? :D Az olvasó kérése szent... :P Nem voltál figyelmetlen, nem volt benne... :D Egyébként én se szeretem a tengeri-csodákat... :D Seb meg most kivételesen jól viselkedett... :D

Köszönöm nektek a komit :) Szóval dobpergést kérek, és itt a friss.

millió puszi

Dorcsy

4. fejezet

Másnap a szabadedzést és az időmérőt is a Red Bull bokszából néztem, közben egy füzetbe jegyzeteltem a szabadedzés részeredményeit, és az aznapi harmadik kávém kortyolgattam.

– Nem lesz egy kicsit sok?- bökött Lily a papírpohárban levő kávém felé.

– Nem – morogtam az orrom alatt. Tony tegnap átküldött egy anyagot a magyar válogatott játékosok erőnlétével, felkészülési időszakával, lejátszott meccseivel és esetleges sérüléseivel, mondván rakjak össze egy cikket a következő meccsen lehetséges összeállításról. Rettentően örültem neki.

– Te tudod… Amúgy hogy sikerült a vacsora Vettellel? – kérdezte vigyorogva.

– Seb tök rendes volt… - kezdtem volna, de sokat tudó vigyorral közbeszólt.

– Aha, tehát kevesebb, mint egy napja ismered, de már eltűnt a srác nevének utolsó hat betűje. Holnap mi lesz? Jön a Kicsim meg a Szívem? – mindössze az gátolt meg abban, hogy a pohárban levő forró kávét Lilyre öntsem, hogy ha nem iszom meg, akkor a laptopomon fekve fogom végigaludni a napot. Tony meg ki lesz akadva, hogy miért nem küldtem el neki azt az istenverte cikket.

– Jegyezd le, Senna odacsapta a McLarent a hetes kanyarban, Jaime meg közben megfutotta a hétvége legjobbját 1:30.957-tel. – érdeklődve néztem fel Lilyre.

– Nem azért vagyok itt, mert cukik a pilóták, hanem mert szeretem ezt a sportot. – felvont szemöldökkel néztem rá, mire elvigyorodott. – Jó, belátom, a pilóták is cukik. – felnevettem, majd lefirkantottam, amit mondott.

– Kobayasi bejött a boxban. Intermediate-et raknak fel neki. A Saubernél lehet, hogy tudnak valamit. – szólalt meg újból. Ránéztem.

– Te, van neked most valami dolgod?

– Nincs, mivel mindenki kint van a boxban, vagy tekereg valamerre – vont vállat.

– És nem szeretnél nekem jegyzetelni? – pislogtam rá nagyokat.

– Mit kapok cserébe?

– Nem öntelek le kávéval a Kicsim meg a Szívem miatt…

– Áll az alku – vigyorgott, majd kikapta a kezemből a füzetet meg a tollat, és minden fontos dolgot lefirkantott a jegyzettömbbe. Én meg visszatemetkeztem a magyar fociba, amely még mindig Egervári Sándor szövetségi kapitány irányítása alatt állt, és akárcsak az EB-n úgy a VB-n is részt vettünk – utóbbin egészen a negyeddöntőkig meneteltünk. Tehát, mit csinálnék, ha én lennék a szövetségi kapitány… Először is, úgy vágnám ki Fülöp Marcit a csapatból, hogy a lába nem érné a földet… De mivel ez nem lehetséges…

Jól elszöszöltem vele, csak arra figyeltem fel, hogy Lily igen erőteljesen felszisszen, gondolom a látott kép nem tetszett neki. Felemeltem a fejem, és várakozón ránéztem. Már épp megszólaltam, de a kezét felemelve csendre intett. Koncentrált. A TV képernyő felé fordítottam a fejem. Egy Mercedes, egy Lotus, egy HRT meg egy Virgin volt elég rendesen összecsúszva.

– Leesett az eső, silckkel volt kint mindegyik, Ricciardo megpörgött, d’Ambrosio jött mögötte közvetlenül, elfékezte magát, és blokkoltak a kerekei. Egy az egyben belecsúszott a Virginbe. Jött Chandhok, ő csak kiment a kavicságyra, mert előtte volt talán a HRT elsőszárnya. Bueminek meg nem volt jó a rádiója, csak azt látta, hogy sárgáznak, és beszállt ő is a buliba. – kaptam a választ a ki nem mondott kérdésemre.

– Valakinek komoly baja? – kérdeztem.

– Mindenki lábon szállt ki… – vonta meg a vállát, jelezvén, hogy többet ő se tud

– Basszus, akkor nem lesz meg a nagyszenzáció – vigyorodtam el, Lily pedig fejingatva felnevetett.

Mire sikerült letakarítani a pályát, addigra vége is lett a szabadedzésnek, aminek sejtésem szerinte egyik csapat sem örült. Erről mi sem tanúskodott jobban, mint a home-ba berontó három Red Bullos szerelő. Puffogva vágták le magukat a kettővel mellettem levő bárszékekre. Lily odacsúsztatta nekem a füzetet, majd egy szemforgatás kíséretében odament kiszolgálni a srácokat. Halkan felkuncogtam, mikor elolvastam a lap legaljára firkantott két szót „Save me”.

Az időmérő vége senki számára nem hozott meglepetést. Alguersuari nyerte az edzést, mellőle indulhat majd Kimi, a második sorból pedig Vettel és Alonso kezdheti a futamot. Sebastiant egész nap csak rohanni láttam. Szabadedzésről interjúra, interjúról megbeszélésre, megbeszélésről időmérőre, időmérőről interjúra. Bastian mindössze kétszer odaköszönt és valahányszor látott dobott egy vigyort. Jól elbeszélgettem viszont Lilyvel, aki a lelkemre kötötte, hogy a magyar futamon is benézek hozzá, különben unalmasan telnének a napjai. Még azt is képes volt megígérni, hogy jegyzetel nekem, csak menjek ki hozzá. Hát most őszintén, lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani?

Mielőtt visszaindultam volna a hotelba Lily mondta, hogy mindenképp menjek el a másnap esti buliba, mert függetlenül attól, hogy a Red Bull nyer, avagy sem, fantasztikusak szoktak lenni. Na meg nem utolsó sorban látnom kell, hogy milyen Jaime és Bastian részegen. Az utóbbi volt a legmeggyőzőbb érv, amiért rábólintottam.

Visszaérve a hotelba a WIFI isteni segítségével sikeresen elküldtem az időmérő, a szabadedzés mega válogatott cikkét. Tíz perc múlva jött az e-mail a főnökömről, hogy most azonnal írjam át, és moderáljam magam kicsit különben hétfőn nem szükséges bemennem dolgozni. Sejtésem szerint megint balhé van otthon, és kirakta a barátnője. Ennek rettentően örültem, mert Tony ilyenkor kettesével rugdosta ki az embereket. Mondjuk akik régebb óta dolgoznak neki, azok egy egyszerű mozdulattal rávágták a telefont, hogy majd ha lenyugtatja magát beszélnek.

Pedig egyébként én tényleg csak a legszerencsésebb kezdőcsapatot írtam fel – jó, meg beleírtam, hogy ahhoz, hogy rangos világeseményen eredményt érjünk el, ki kéne rakni az alibi játékosokat a csapatból. Sóhajtva kezdte hozzá ahhoz, hogy jókislány módjára, mindenkit egekig magasztalva újraírjam a cikket. Akik rendszeres olvasóim, úgyis tudják, hogy mit gondolok ironikusan, anélkül is, hogy bárkire egy rossz szót szólnék.

Korán mentem el lefeküdni, mert ki akartam magam rendesen aludni. Mintha előre tudtam volna, hogy hosszú napom lesz… Vasárnap reggel kilenckor ébredtem és egy gyors fürdést követően sminkeltem, öltöztem, és kimentem a pályára. Szokás szerint a Red Bull bokszába mentem be Lilyt boldogítani. Egész jól eldumcsiztunk, megtudtam, hogy van egy bátyja, aki itt dolgozik szerelőként, meg hogy annak idején ő maga is táncolt – versenytáncot, akárcsak én. És velem együtt ő is tud számtalan szép eredményt felmutatni.

– Akkor miért hagytad abba? – néztem rá kérdőn.

– Sérülés – húzta el a száját.

– Akkor egy cipőben evezünk, vagy hogy szokás ezt mondani – mosolyogtam rá.

A futam kezdete előtt nem sokkal átviharzott a home-on egy Britta, és fújtatva ült le mellém.

– Valami tömény van? – nézett esdekelve Lilyre.

– Nem Bri, még mindig nincs – nevetett fel az említett lány. – Mit csinált Sebastian?

– Kivételesen nem ő a hunyó, hanem a másik idióta szőke.

– Tommi? – kérdezte meglepődve Lily. – Az a srác tud bárkinek is ártani?

– Csökönyös, önfejű finn. Kitalálta, hogy Seb nem tud PR-rendezvényekre menni hétfőn és kedden, mert pihenni és edzeni fog. És hogy ő ebből nem enged. Ahogy ismerem, képes és kicsempészi Sebet az országból – morgott a szőke sajtós, mire mindketten felnevettünk Lilyvel.

– Szia Britta – jött oda vigyorogva Seb, és sajtósát átkarolva leült mellé.

– Nem érdekel, mit mond a hülye haverod, akkor is elmész hétfőn is meg kedden is arra a hülye estélyre! – szólt rá a sajtós, mire Sebastiannak arcára fagyott a mosoly.

– De… pihennem kell – vágta ki magát.

– Elhiszed, mennyire nem érdekel? Két napja kávén élek, és ha a futamhétvége alatt összesen aludtam négy órát, boldog vagyok. Szóval holnap fogod azt a formás segged és elrángatod magad arra az istenverte rendezvényre, vagy én rugdoslak el odáig. Tűsarkúban. Ja és ha Tomminak nem tetszik, mond meg neki, hogy ha szükséges, veled együtt őt is szívesen elrugdosom odáig. – Britta mintha egy leheletnyit nyugodtabbnak tűnt volna. Sebastian egy megszeppent kisfiú arcával nézett a sajtósára, és buzgón bólogatott. – Na, most pedig tünés, mert ha lekésed a rajtot, akkor az a „szent ember” a végén még kitalálja, hogy az is az én hibám volt… – ingatta Britta a fejét, Seb pedig bohókásan szalutálva nekiindult. Visszafordulva még ránk vigyorgott, majd robogott tovább.

– Ehhez van esze, de ha leültetném és elé raknék egy gondolkodtató feladatot, az életbe rá nem jönne a szőke fejével. Még Tommival kiegészülve se…

– Mit vártál? Ő is szőke – vigyorgott Lily a narancslevébe kortyolva. Britta hamar elköszönt, mondván neki illik ott ülni hátul a bokszban, de mostanra azért a fejesek kiültek a pulpitusra, Tommi meg ment velük, úgyhogy nem kell attól tartania, hogy lekapja a fejét.

A rajtnál Jaime jól jött el és meg is tartotta az első helyét Bastian viszont kicsit beragadt, így Alonsón kívül az egyik McLaren is elment mellette, ha jól láttam talán Button.

A második kerékcsere után Már Seb vezetett, Jaimének pedig elrontották a szerelői, így visszaesett negyediknek. A futam vége előtt két körrel Alonso megelőzte Bastiant, Így a befutó Fernando, Sebastian, Kimi és Jaime lett.

Alig értek a levezetőkör végére, már csörgött is a mobilom. Erős késztetést éreztem arra, hogy kinyomjam, de amikor megláttam a kijelzőn Tony nevét elvetettem ezt az ötletet, mondván nem vagyok a magam ellensége, szükségem van a munkámra.

– Nyolcra a Puskás Ferenc Stadionban kell lenned – hallottam meg a főnököm hangját, mely olyan, mint a méz. Egy csepp is elég belőle.

– Jó vicc, de elmúlt már április egy.

– Nem vicc. Két óra múlva megy a géped Frankfurtból. Ha lekésed, ki vagy rúgva. Mész tudósítani a meccsre. Sok sikert, kislány! – összeszorítottam a számat, nehogy kicsússzon néhány a fejemben keringő gondolatok közül, mert annak csúnya vége lett volna. Kinyomtam a mobilom, és magamban puffogtam tovább. Két órával, szépen mondva is a seggem kitörölhetem, mert arra elég, hogy innen a reptérre beérjek. Vagy arra se.

– Baj van? – kérdezte egyből Lily.

– A főnököm hívott, hogy most rögtön Pestre kell mennem, úgyhogy az esti buliba nem tudok elmenni. Viszont itt a szállodai szobakulcsom, légyszi hozd el a cuccom, majd Magyarban valamikor beugrom érte. A hétvége felét úgyis ott töltöm majd kint. Mondd meg Sebnek, hogy gratulálok a második helyéhez – vigyorogtam Lilyre, leraktam elé a kis plasztikkártyát, amivel a hotelszobám ajtaját ki lehet nyitni, meg a számom is otthagytam. Annak reményében száguldottam ki a home-ból, hogy találok egy taxit ami lehetőleg másfél óra alatt kivisz a frankfurti repülőtérre.

Az egyetlen szerencsém az volt, hogy csak kézipoggyászom volt, úgyhogy annyit nem kellett tökölnöm. Huszonhárom perccel a gép felszállása előtt értem a reptérre. Kifizettem a fuvart, és mint egy eszelős rohantam a terminálba. Átvettem a jegyem és az utolsó felszólításnál felszálltam a gépre.

Mikor félnyolc előtt nem sokkal landolt a gépem Ferihegyen, tudtam, hogy minimum lehetetlen, hogy én pontosan kiérjek a Stadionhoz. A taxiban ülve percenként figyeltem az órámat, ami sejtésem szerint halálra idegesítette a sofőrt. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor hét óra ötvennyolc perckor kiszálltam a taxiból és a Tony által reptérre küldött sajtós belépővel a számunkra fenntartott hely felé igyekeztem. A csapatok már a pályán voltak, a portugálok himnuszát játszották. Hatalmasat sóhajtottam. Nem késtem el.

3. fejezet

2011-08-28T21:03:00.000+02:00

Ígértem, hogy a hétvégén lesz friss, ehhez igyekeztem hű maradni, úgyhogy ma futam után megírtam a részt úgy ámblok. A Sebastiannal megejtett vacsoráról szól nagyrészt. Sőt, egészében. Hosszra még mindig nem az igazi, de reméljük, lesz ez még jobb is :D Remélem tetszeni fog, és igazán köszönöm a komikat amiket kaptam, nagyon jól esnek :) Remélem megtartjátok- e jó szokásotokat, és most is megajándékoztok majd néhánnyal De nem fecsérelem itt tovább a szót, itt a friss ;)

puszi

3. fejezet

Mire visszaértem a hotelba már bőven volt öt óra is, úgyhogy gőzerővel nekiláttam, hogy megírja a cikkeket. A két interjút viszonylag hamar sikerült lezavarnom, majd egy újabb háromnegyed óra alatt a két szabadedzés összefoglalóját is megírtam, így mindet el is küldtem Tonynak, majd egy csörgetés után bevonultam a fürdőbe. Letusoltam, megmostam a hajam, amit aztán lágy hullámokba szárítottam. Törölközőben ballagtam vissza a szobába, és kezdődött a dilemma, hogy mit vegyek fel. A választásom végül a magammal hozott fehér, nyakbapántos combközép alá érő koktélruhára esett. Egyszerű ruha volt, én mégis nagyon szerettem. Nem sminkeltem sokat, csak fekete szemceruzával kihúztam a szemem, feltettem egy kis szempillaspirált meg szájfényt, és ezt is késznek nyilvánítottam. Fekete magassarkú szandált húztam, és magamra vettem a fekete bőrdzsekim.

Pontban nyolckor kopogtak az ajtómon, úgyhogy a kistáskám a kezembe véve mentem ajtót nyitni Sebastiannak. Komolyan úgy gondoltam erre az egész vacsi-dologra, hogy baráti, mert alapjáraton jól meg vagyok pasi nélkül, hát még egy Forma1-es pilóta… Az kéne még csak… Bár ha mondjuk teszem azt, Alguersuari… Mindegy.

Függetlenül attól, hogy semmit nem akartam Sebastiantól, be kellett látnom, hogy piszok jól néz ki. Sötétkék farmert viselt, hozzá pedig egy halványkék inget vett fel, ami tökéletes harmóniában állt a csillogó kék szemével. A fekete bőrdzseki, amit az ing felett viselt, kicsit megbontotta a kisfiús kinézetet. Elmosolyodtam, majd miután gondosan bezártam a szobám, a felém nyújtott kezébe karoltam, és így lifteztünk le a szálloda elé. Sebastian egy fekete Mercedes SL 65 AMG felé vezetett. Jól ismertem a német márka gyártmányait, mert az unokatesóim, és az őket körülvevő baráti kör, hatalmas Merci-fanatikus volt, és szinte térdre borultak egy-egy típus előtt.

Sebastian kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, majd miután beültem be is csukta, és néhány pillanattal később, már mellettem ült. Várakozva néztem rá, hogy mikor indulunk el, ő pedig fejingatva a biztonsági öv felé bökött. Megvontam a vállam és megingattam a fejem, mire ő tüntetőleg keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt.

– Addig nem indulok el, míg be nem kötöd magad. – vigyorgott fölényesen Bastian.

– Soha nem szoktam bekötni magamat – duzzogtam.

– Hát, márpedig egy centit nem mozdulunk el innen, amíg be nem kötöd magad. – meguntam az óvodás vitát, úgyhogy becsatoltam az övem, majd a szőke németre néztem, aki vigyorogva beindította a kocsit, és kihajtottunk a parkolóból. Jelezvén, mennyire nincs ínyemre a „kössük be magunkat, a biztonságunk érdekében” dolgot, mindenfelé nézelődtem, csak Seb felé nem, aki a hisztimen, hallhatóan roppant jól szórakozott. Nem érdekel, akkor se török meg.

Összeszorított szájjal néztem ki magam mellett az ablakon. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy hova az istenbe megyünk, de azzal megtörtem volna a duzzogásunk, bár őszinte leszek, kicsit megijedtem, mikor a német kihajtott Nürburgból. Már nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mi is az úti célunk, de mikor ráeszméltem, mit is készülök tenni egyből összecsuktam, és az előttem levő kesztyűtartót kezdtem szemlélni. Hozzáteszem, rettentő érdekes, és látványos dolog egy autóban, mindenképpen erős megfigyelést igényel.

És mindamellett, hogy az autó minden négyzetcentiméterét áttanulmányoztam – kivéve persze a vezetőülést meg az ott terpeszkedő szőkét – igyekeztem nem tudomást venni Sebastian állandó kuncogásáról.

– Nő lévén, gondolom majd kifúrja az oldalad a kíváncsiság, hogy hova megyünk. – egy pillanatra fellelkesültem, hogy most akkor kérdés nélkül is megtudom. – Úgyhogy megnyugtatlak. Amint odaértünk, megtudod. – ez hideg zuhanyként ért. És szívesen visszaszóltam volna, de azzal ugyebár megszegtem volna a némasági fogadalmamat. Határozottan kezdtem azt érezni, hogy Sebastian direkt, saját szórakoztatására szívat. Néhány perc elteltével aztán felfedezni véltem az út szélén egy település kezdetét jelző táblát. Baar? Mi az istennek megyünk mi Baarba?

– Na jó, nem vagyok óvodás, hogy játsszam a sértődött kislányt, meg böki a csőröm, hogy mi dolgunk nekünk Baarban. – bár maga a mondat kijelentő volt, szánt szándékkal elrejtettem benne egy kérdést. Aztán reménykedtem benne, hogy a szőke német megtalálja.

– Az óvodás részről vitatkozhatnánk – az arcán hatalmas vigyor jelent meg, és mindössze a sebességmérőre vetett kósza pillantásom gátolt meg abban, hogy megsüssem Bastiant. Ugyanis nem sok kedvem lett volna százötvennel fának menni. – Egyébként meg, mondtam már, hogy majd meglátod. – rámkacsintott, és felettébb magabiztos pozícióban érzi magát.

– Hogy én mennyire nem bírom a németeket – morogtam magyarul az orrom elé, mire Seb kérdőn nézett felém, én meg elvigyorodtam. Hát persze, ő nem ért magyarul. – Semmi, semmi. Majd elmondom – vigyorogtam rá egy kacsintás kíséretében. Egy-egy, szöszi, egy-egy.

Tíz perc Baarban történő kacsázás után Seb leparkolta az autót egy épület háta mögött lévő parkolóba.

– Hova a… – kérdőn néztem rá, de a váltó felett átnyúlva a számra tette az ujját, elhallgattatva ezzel. Kiugrott a kocsiból, én pedig feleszméltem, hogy megálltunk, úgyhogy másodperc tört része alatt, már kicsatolt állapotban lógott a biztonsági öv a helyén. Bastian kinyitotta az ajtóm, és kisegített a kocsiból.

– Csini vagy – vigyorgott rám egy kacsintás kíséretében, miközben becsukta az ajtót és bezárta a kocsit, majd ismét egymásba karolva vezetett el az épület bejárathoz. Mint utóbb kiderült, egy étterem rejtőzött az ajtók mögött. Kívülről egy olyan épület volt, ami mellett az ember simán elmegy, sőt, ha lehet még meg is gyorsítja a lépteit, de az ajtón belépve, egy elegáns olasz étterem tárult fel előttünk. A mennyezet egésze faberakásos volt, és a bejárattól jobbra egy galériára lehetett felmenni, ahol két-háromszemélyes asztalok voltak. A földszint nagyobb asztaltársaságoknak adott helyet. A bejárattal szemben egy félkör formájú bárpult volt, és onnan nyílt a konyha. Az egész hangulata magával ragadott.

– Ez… meseszép. – gyermeki rajongás ülhetett az arcomon, mert Seb elnevette magát, majd a fejével a lépcső felé biccentett és elkezdtünk arrafelé orientálódni.

– Örülök, hogy tetszik. – arcán őszinte mosoly ült. Az galéria korlátja mellett volt az asztalunk, így miután leültünk is tökéletesen tudtam tanulmányozni az alsó szintet.

– Hogy találtad meg ezt az éttermet? – kérdeztem Sebtől, miután a pincér elment az italrendeléseinkkel.

– Az egyik barátom javasolta, még régen, aztán nagyon megkedveltem a helyet, és amikor időm engedi, eljövök. – bunkóságnak tartottam megkérdezni, hogy egyedül jár-e ide, mert mi közöm hozzá. – Mesélj magadról – kérte, miután kihozták az innivalókat, és leadtuk a rendelésünk. Belekortyoltam a narancslevembe és ránéztem.

– Mit szeretnél hallani? – mosolyogtam, bár csak részben volt őszinte. Örültem, hogy érdeklődik, de utáltam magamról meg a múltamról beszélni, úgyhogy gyorsan elkezdtem előkotorni az életem szépített és moderált változatát.

– A szüleimmel Velencén éltünk, a család többi részéhez közel, hiszen a szomszéd faluban laktak az unokatesómék, így az időm nagy részét náluk töltöttem – három unokabátyám van, akik mind odáig vannak az autókért, és ez a mániájuk hamar rám is átragad. A barátaikkal állandóan autókat bütyköltek, így előbb tudtam, hogy mi az a karburátor és hogyan működik, mint az ABC-t. Ez viccesen hangzik, de tényleg így van. Imádtam könyékig az autóalkatrészek között turkálni. És mivel három plusz sok srác közt nőttem fel, foci terén is kiművelődtem. Soha nem voltam hercegnő, és zsigerből utáltam és utálom mind a mai napig a rózsaszínt. Aztán anyáék beírattak balett suliba, mert milyen dolog már, hogy sznobék lánya állandóan motorolajtól retkes. Szó se róla, szerettem, de nem éreztem magam benne annyira otthon, mint a kocsik közt. Lelkes Forma1 szurkoló is voltam/vagyok, és a srácokkal mindig együtt néztük a futamokat.

Aztán valahogy beleszerettem a táncba. Nagyon sokáig versenytáncoltam, és így kevesebb időm jutott arra, hogy az unokatesóimmal legyek, de soha sem éreztem úgy, hogy elhanyagolom őket, és ők sem. Elég sok eredményt fel tudtunk mutatni, csak aztán tizenhat éves koromban volt egy bokatörésem, és onnan nem volt értelme folytatni. Akkor döntöttem el, hogy sportújságíró leszek.

Nem szerettem a szüleimtől függeni, mert túl sok kötöttséggel, túl sok szabállyal járt, így tizennyolc évesen, felköltöztem Pestre egy albérletbe az egyetemhez. Suli mellett melóztam, és mire elvégeztem a főiskolát a megtakarított pénzemből vettem egy kis lakást. Büszke vagyok arra, amim van, mert mindet magam építettem fel. Aztán egyetem után pályáztam egy munkára, és friss diplomásként megkaptam. Azóta ott vagyok. – egyetlen hazug szó nem hagyta el a számat, de mégis a sztori finomítottabb változatát adtam elő, kihagyva belőle jó néhány részletet.

– Tyűha. Izgalmas életed volt. – az arcán tényleg őszinte érdeklődés ült. Már épp feltette volna a következő kérdését, amikor a pincér letette elénk a rendelt kaját. Én stílszerűen, ha már olasz étterem, akkor spagettit rendeltem. Ez az az étel, amit bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok elfogyasztani. Sebastian valami isten tudja mit evett, de számomra ránézésre elég bizarr volt.

– Nem lennék a kajám helyében – vigyorgott rám a német, amire kérdő tekintettel válaszoltam – Olyan bizalmatlanul méregeted, pedig nem esz meg…

– Nem tudom, mi az, de én olyat soha, hacsak az meg nem eszik engem… - megeresztettem egy halvány mosolyt, Bastian pedig felnevetett. Evés közben nem sokat beszélgettünk, csak miután már befejeztük. A főétel után rendeltünk desszertet is, én személy szerint a tiramisut ajánlottam, Seb pedig lelkes bólogatással fogadta az ötletem, úgyhogy azt kértük.

Seb mesélt a gyerekkoráról, az öccséről, a nővéreiről, a szüleiről, az első sikereiről, hogy hogyan érezte magát az első versenyén a királykategóriában…

– Miből gondolod, hogy holnap nem olvasod ezeket a dolgokat vissza a legelső bulvárlapban? – tettem fel neki a szerintem logikus kérdést.

– Nagyot csalódnék benned, ha így lenne. De nem hibáztatnálak. – érdeklődve hallgattam. – Hiszen akkor az én hibám lenne, mert én lettem volna túl naiv. De bízom az emberismerő képességeimben, és reménykedem, hogy nem így lesz. – halvány mosoly kúszott az arcára.

– Garantálhatom, hogy nem így lesz. – szívből jövő mosoly ült az arcomra. Egyszerűen ragadós volt a jókedve, és az ember akarva-akaratlanul is átvette Bastian hangulatát.

A tiramisu elfogyasztása után élénk vita alakult ki, hogy ki fizessen, majd mikor Seb kijelentette, hogy nem enged abból, hogy ő állja a vacsorát ismét játszottam a sértődöttet, és a hazafele úton sem beszélgettünk. Amin mondjuk Sebastian visszafele is remekül szórakozott. A hotelhez érve aztán kicsit megolvasztottam a jeget, megköszöntem a vacsit, meg annak jeléül, hogy jól éreztem magam az este, egy puszit nyomtam a szőke német arcára, majd sok szerencsét kívántam a másnapi időmérőhöz, és felballagtam a szobámba.

2. fejezet

2011-08-22T19:11:00.001+02:00

Na, meghoztam a frisst. Még mindig nem a megszokott dorcsys fejezethossz, de lesz ez még így se. Remélem ettől függetlenül tetszeni fog, és írtok mondjuk egy-egy kommentárt. Nem húzom tovább a beszédet, csak jó olvasást kívánok ;)

Dorcsy

2. fejezet

A telefonom csipogására ébredtem, hogy aztán jó tízperc erőgyűjtés után ténylegesen kimásszak az ágyból. A négy óra alvás pont az, ami soknak nem sok, de kevés. Magyarán mondva, a fáradság elemi erővel tört rám. A szobához tartozó fürdőbe vetettem be magam, és egy jótékony zuhany után már egy árnyalattal jobban éreztem magam. A szobába visszaérve a táskámból előástam egy farmer sortot és egy lila spagetti pántos felsőt, majd kisétáltam a nappaliba. A teraszra nyíló üvegajtón át, volt szerencsém megszemlélni, hogy nem éppen időjáráshoz illően öltöztem, tekintve, hogy az eget sötétszürke rétegfelhők borították, és szakadt az eső. Jónak nem mondható hangulatban fordultam vissza a szobába, és rövid kutatás után magamra rángattam egy hosszú farmert, illetve egy szürke kapucnis pulcsit. A laptoptáskámban benne volt a gépem, belecsúsztattam még a diktafonom, illetve a pénztárcám meg a telefonom, majd a kedvenc Nike cipőm magamra húzva kiléptem a szobából.

A recepción a csajt megkértem, hogy szerezzen nekem egy taxit, mire csak kedvesen kimutatott a hotel elé, ahol valóban ott sorakozott három autó. Arra fogtam, hogy korán van még. Mivel annyi eszem már nem volt, hogy esernyőt is hozzak le magammal, fejre húzott kapucnival rohantam ki az egyik kocsiig, és pattantam be a hátsó ülésre, magamban halk fohászokat motyogva, hogy az általam beszélt négy nyelv közül valamelyiket megérti a sofőr.

Angolul hadartam le neki, hogy vigyen ki a Nürburgringre, és a hatás kedvéért a végére még odatoldottam egy „Schnell, Schnell”-t. Vagy értett angolul, vagy kiragadta a Nürburgring és Schnell szavakat, meg bólintott, és gyújtást adott.

Fél kilenckor már a pályán voltam, úgyhogy a fuvart kifizetve előkotortam a Tonytól kapott sajtós belépőt, és a bejáratnál felmutatva besétáltam. A Ferrari home-jának büféjébe tértem be, és egyből a pultos csajhoz sétáltam.

– Szia, tudnál nekem csinálni egy kávét három cukorral és két tejszínnel? – pislogtam ár leülve a pulthoz. A lány csak bólintott, és nem teljes két perc múlva már ott gőzölgött előttem az éltető nedűm. Hálásan rámosolyogtam, és elvonultam az egyik asztalhoz leülni. Mire elkortyoltam a kávémat, addigra a hangulatom is kilépett a „reggeli elviselhetetlenből”, ráadásul a kávénak hála, már nem keringett minden gondolatom a kényelmes ágy, és a benne történő alvás körül. Csak minden második.

Fernando kilenc után néhány perccel futott be, láthatóan egyedül, de sokat nem foglalkoztam vele. Hamar kiszúrta, hogy minden bizonnyal engem keres, és megindult felém. Az arckifejezése leginkább azt sugallta, hogy nagyon semmihez nincs kedve, legfőképpen nem interjút adni. Most erre mondja,m azt, hogy nekem sem volt kedvem felkelni hétkor?

– Téged kereslek? – tette fel a kérdést spanyolul, amire elmosolyodtam, majd miután rájött a kérdése értelmére az ő arcára is mosoly szaladt.

– Amennyiben a magyar Nemzeti sport riportertét, itt áll, illetve ül előtted. Regina Pintér – feleltem neki szintén spanyolul. Számomra olya mindegy volt, hogy milyen nyelven csináljuk az interjút. Az angol, olasz spanyol ugyanolyan szinten megy.

– Fernando Alonso. – huppant le velem szemben.

– Csúnya lenne, ha sportújságíró létemre nem ismernélek meg, hanem be kéne mutatkoznod, bár a gesztust értékelem. – megeresztettem egy mosolyt, majd előhalásztam a táskámból a diktafont, mire az arcán ugyanaz a fintor jelent meg, mint amikor bejött a home-ba.

– Nézd, látom, hogy semmi hangulatod nincs ehhez az egészhez és megértem. Gondolom csak nyűg mindannyiótoknak az, hogy állandóan PR-rendezvényekre jártok, meg sajtókonferenciákat és interjúkat adtok. Látszik rajtad, hogy az egészet nem a csillogás meg a sajtócirkusz miatt csinálod, hanem hogy vezethess.

– Az újságírók kilencven százaléka görény, és kiforgatja a szavainkat.

– Büszkén jelenthetem, hogy a tízbe tartozok. Nem szokásom légből kapott sztorikat megírni. Mindig tényeket közlök le, úgy, ahogy a riportalany mondta, és otthon az olvasóim ezt szeretik. – fejsóhajtottam. – Nézd, ha nem hiszed, akkor küldök majd egy fordítást a cikkből, vagy ha akarod egy eredetit is, bár nem tudom am agyarból mennyit értenél.

– Jó rendben, vágjunk bele. – ezúttal ő sóhajtott fel. Közöltem a szokásos dolgokat, hogy a beszélgetést felveszem, aztán feltettem neki pár kérdést, amiknek elég nagy százalékát számtalanszor megválaszolta már sejtésem szerint, de kitartott, és próbált jó arcot vágni a dologhoz. Viszonylag gyorsan lezavartuk az interjút, mert a mérnöke már magából kikelve integetett és gesztikulált neki, hogy igyekezzen már, mert kezdődik a szabadedzés. Halvány félmosollyal elnézést kért, elköszönt és távozott, én pedig ott, a Ferrari home-jában nekiálltam gépre vinni az interjút. A szabadedzés kezdetére a felével már megvoltam, úgyhogy viszonylagos elégedettséggel csuktam le a laptopom tetejét, és kezdtem el egy füzetembe lejegyezni a szabadedzés történéseit.

Idő közben elszürcsöltem még egy kávét, és vettem hozzá, valami igencsak gusztán kinéző pék sütit, amiről meg nem mondanám, hogy mi volt. Időközben egész jót beszélgettem a pultos lánnyal, aki elmondása szerint két éve melózik itt, és bár elmondása szerint van, hogy mindenki kiállhatatlan, de imádja a munkáját. Nem sokkal a szabadedzés vége után elköszöntem Celiától, mondván még beszélgetnem kell Vettellel is.

– Részvétem. – felvont szemöldökkel, érdeklődve néztem a barnahajú, olasz lányra, aki erre bővebben is kifejtette. – Bár kétszeres világbajnok, és több mint öt éve itt van, még mindig nehezen viseli a kudarcot, és tekintettel, hogy csak hatodik lett a szabadedzésen, ráadásul Jaime mögött…

– Értem, szóval kötél idegek?

– Valahogy úgy – vigyorgott rám a lány. Nagy sóhaj kíséretében ugrottam le a bárpulttól, és indultam meg a Red Bull motorhome-ja felé. A Celia által elmondottak miatt, úgy éreztem, hogy szükségem lesz még egy kávéra, így a pultos lányhoz ballagtam és leültem az egyik székre. Leadtam neki a rendelésem, és nem sokkal már ott állt előttem a gőzölgő kávém. Hálás mosollyal díjaztam a gyorsaságát, majd kifizettem az italt

– Egyébként mi járatban? – nézett rám a szőkéshajú lány.

– Sportújságíró vagyok, és a főnököm írásba adta, hogy neki kell egy riport Sebastiannal. Mit várjak?

– Rendes srác, bár komolyan beszélgetni nem fogsz tudni vele. Egy nagyra nőtt gyerek – nevetett rám a lány. Úgy éreztem, hogy egy nehéz harmincöt perc előtt állok. Beszélgettünk még sok mindenről a lánnyal többek között szóba került, hogy ki hogy fogadta, még annak idején, hogy Mark helyén Jaime van, hogy előző évben egyéni, illetve konstruktőri VB-k is lettek, hogy egy-egy győzelem után mekkora bulikat szokott tartani a csapat. Aztán mikor a megbeszélt időpontban megláttam a home-ba belépő Sebastiant az oldalán egy szőke lánnyal, úgy éreztem van isten. Internetről, képekről, innen-onnan tudtam ugyanis, hogy a pilóta oldalán díszelgő lány nem más, mint a kétszeres világbajnok sajtósa. Búcsút intettem Lilynek, és az egyik asztalt céloztam be. Letettem a cuccom, és az asztalnak dőlve vártam, hogy a riportalanyom odaérjen.

– Regina Pintér? – tette fel a kérdést Britta.

– Mi árult el? A nyakamban lifegő sajtós belépő? – vigyorogtam rájuk. – Személyesen.

– Britta Roeske, ő pedig Sebastian Vettel.

– Részemről a szerencse. Hogyhogy a sajtósa is elkísérte? – néztem kérdőn Brittára.

– Szüksége van az állandó, huszonnégy órás bébi csősz felügyeletére – felelte mosolyogva, én pedig felnevettem. Leültünk az asztalhoz, majd Sebastiant kezdtem el kérdezgetni. Igazából a válaszok kilencven százalékát elpoénkodta, és a vége felé már nem csak a szemem forgattam, hanem én is nevettem. Meg reménykedtem, hogy össze tudok hozni egy tisztességes cikket.

– Most, hogy az interjú végére értünk, én is kérdezhetek egyet? – vigyorgott rám Seb.

– Már kérdeztél. – viszonoztam a vigyort.

– Jó, de még egyet. – az arca egy durcás kisgyereket tükrözött, amin nevetnem kellett, így csak bólintani tudtam.

– Eljössz velem vacsorázni? – az arcán gyermeki mosoly ült, én pedig egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam, aztán eszembe jutott valami.

– Ha megnyered a szabadedzést, esetleg. – vigyor kúszott az arcomra.

– Ez esetben mindent meg fogok tenni az ügy érdekében – kacsintott rám. – Este találkozunk. – egy újabb széles mosoly kíséretében felállt és nevetve távozott.

– Örültem, még biztosan összefutunk – köszönt el Britta is. Ahogy kiértek az arcom a kezembe temettem. Mibe kevertem magam?

– Hozhatok valamit? – Lily hangjára riadtam fel.

– Valami töményet – húztam el a szám, mire a lány felnevetett.

– Azzal nem szolgálhatok. Red Bull?

– Maximum vodkával. Egyébként nem iszom ilyen mocskokat.

– Ezt a Red Bull szentélyében csak halkan hangoztasd.

– Valami jó sütitek van? – néztem nagyokat pislogva a lányra.

– Csak az van. Francia krémes? – vigyorgott rám, majd lelkes bólogatásom látva elindult, hogy kiszállítsa hőn áhított süteményemet. A második szabadedzést Lilyvel az oldalamon néztem végig, a fontosabb dolgokat lejegyezve. Lényem egyik fele azért szurkolt, hogy Sebastiané legyen a legjobb köridő, hogy vele vacsorázzak, a másik felem pedig ilyenkor szépen lehurrogta, mondván micsoda árulás ez Jaimével szemben. Nyílt titok, a barátaim körében ugyanis, hogy amióta a kékszemű spanyol a nagyok közt versenyzik, érte szurkolok. Szóval az egész szabadedzés alatt elvitatkoztam magammal, időnként hangosan felszólalva, amin a mellettem ülő Lily rettentő jól szórakozott – amit azért, ha őszinte akarok lenni, nem csodálok.

Az edzés vége felé egyre jobb köröket futották, én meg a pult sarkát szorítottam izgalmamban. Bár eléggé lehetetlennek tartottam, hogy Seb fusson hirtelen a semmiből egy 1:31.3 körüli kört, de azért reménykedtem. Alonso, Raikkönen és Alguersuari sorra javítottak a köridőkön, ám Vettel elmaradt tőlük. Összeráncoltam a homlokom. Nem értettem, hogy ha Jaime ki tud ennyit hozni a kocsiból, akkor Sebastian miért nem.

– Te Lily. Mennyi az esély arra, hogy Seb csak etet? – fordultam a lány felé, aki azért mégiscsak jobban ismeri itt a belsős dolgokat.

– Hogy értve? – szakította el a tekintetét a kivetítőtől.

– Hogy direkt futja a rosszabbnál rosszabb köröket, hogy a végén durrantson egyet. – elég erősnek éreztem, de láttam rá esélyt.

– Hát… Amennyire én Sebet és Guillt ismerem, ez könnyen meglehet. Várjuk ki a végét. – Úgy tettünk. Komolyan mondom, ha egyedül lettem volna a szobámba, minden valószínűség szerint tövig rágom a körmömet, de így erőt vettem magamon, és inkább azzal foglalatoskodtam, hogy kiszakítsak egy darabot a márvány pultból. Amikor mindenki az utolsó körét kezdte úgy éreztem, mentem leszédülök a székről, hogy leesik a vércukrom és felmegy a vérnyomásom. Egyszerre. Az éllovasok közül Seb kezdte meg utolsónak a körét. Alonso 1:31.365-töt ment, Kimi 1:31.342-t, Jaime 1:31.329-et. Közben mutatták Seb szektoridőit, amik messze az egyéni legjobbjai volt, de az első és a második az összesített legjobb is. A végére 1.31.314-et csinált belőle, mire belőlem egy sóhaj szakadt ki, Lilyből meg a nevetés.

– Azt hiszem, randid lesz este. – csúnyán néztem rá.

– Ez nem randi lesz. Csak egy vacsora.

– Hát hogyne – bólogatott a lány, de rá volt írva, hogy egy szavamat sem hiszi. A nagy izgalomra megettem még egy krémest, és épp egy pohár narancslevet kortyolgattam, amikor Sebastian vigyorogva belépett a home-ba.

– Melyik szállodában vagy? – lediktáltam a hotel nevét. – Nyolcra érted megyek. – kacsintott rám. Már elindult, amikor utána szóltam.

– Ez nem randi. Csak baráti vacsora.

– Nem is tudtam, hogy barátok vagyunk – vigyorgott hátra Seb, mire megint mukkanni sem tudtam. Aztakutyafáját.

Ez pedig Celia és Lily (ilyen sorrendben :D)

1. fejezet

2011-08-19T18:14:00.000+02:00

Na szóval, meghoztam az első fejezet. Nem az a tipikusan TT-nél megszokott fejezethossz, de csak azért, mert péntekre ígértem valamit, és prológusom rájöttem, nincs. Úgyhogy összehoztam az első fejezetet. A többi fejezet ígérem hosszabb lesz, de a frissek gyakoriságáról fogalmam sincsen. Szóval. Remélem, hogy tetszeni fog a sztori, meg szeretni fogjátok, és miegymás. A baloldalt felsorakoztatott F1-es sztárokról még csak esetleg szóbeli említés van, de a következő fejezetben előkerülnek majd. Eredetileg amúgy úgy indult a történet, hogy 2011-ben játszódik, ezért vannak a Copa meccsek. Át akartam írni, de rájöttem, hogy 2015-ben is lesz Copa, szóval... :D Na nem rizsázok tovább itt az első fejezet. Ja még annyi, hogy a szokottól eltérően nem fogok itt címezgetni, a fejezetcím mindig az éppen aktuális fejezet szám lesz :P

Dorcsy

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy kezemben egy Kommunikáció és médiatudomány szakon szerzett diplomával és egy OKJ-s újságírói papírral elnyerhetek egy állást a Nemzeti sport szerkesztőségébe. Próba szerencse alapon írtam meg a felvételhez szükséges cikket és küldtem be az önéletrajzommal együtt, majd egy héttel később kaptam a választ, hogy megpróbáljuk. A főnököm – istenem, de jó érzés leírni ezt a szót -, Tony azt mondta, vagy hatalmas sikert aratnak a cikkeim, vagy világméretű bukás lesz. Átmenet nincs. Vagy bejön a stílus, amiben írok, vagy nem. Az idő engem igazolt, hiszen két éve vagyok aktív résztvevője az újságban megjelenő cikkeknek.

A Budapest belvárosában levő egyszobás lakásom hálószobájában feküdtem az ágyamon a laptopommal. Hiába volt kicsi a lakás, büszke voltam rá, mert magamnak teremtettem lényegében a semmiből. Lévén Copa America, vasárnap éjszaka is az esti Brazília – Paraguay meccs összefoglalóját írtam a hétfői számba, amikor megcsörrent a telefonom.

– Szia Tony, mondd! – szóltam a Blackberrybe.

– Reg, nagy harci feladat van. Hétvégén Nürburgring, és kéne két interjú. Egy legutóbbi futamgyőztes, meg egy tabellavezető. Lehetőleg még pénteken kapjam meg a kész cikkeket, mert a szombati számban lehoznám.

– Magyarán mondva, kérsz egy Vettel és egy Alonso interjút, készen péntekig, a két Copás mellé?

– Igen, annyit pontosítanék a dolgon, hogy egy Copás. A brazilos kell csak. Venezuela-Ecuadort odaadom Csabinak.

– Szerencsétlen utálni fog… Megpróbálhatjuk. Nem ígérek semmit, de igyekszem. Mellesleg még időben szóltál. Mert amúgy úgy volt, hogy csak Magyar Nagydíjon kell rohangálnom, de no para, őrizzük a pánikot. Meg lesz. – telefonok tömkelegét intéztem, hogy megszerezzem a két F1-es pilóta PR-osának a számát, és lényegében térdre ereszkedjem előttük, annak reményében, hogy van egy szabad félórájuk egy interjúra. Először Vettel sajtósának a számát találtam meg, amit egyből tárcsáztam. Semmi hangulatom nem volt Németországba utazni, hogy megcsináljak két riportot, aztán hazafele a repülőúton megírjam őket, és elküldjem Tonynak. Semmi, nada, niente Az ég egy adta világon, semmi…

– Igen, Britta Roeske – szólt a telefonba az általam keresett célszemély.

– Jó estét, Regina Pintér vagyok, a magyarországi Nemzeti Sport című napilap egyik újságírója… - kezdtem bele a szokásos rizsámba angolul. Amennyire abból a három mondatából le tudtam szűrni, szimpatikus csajnak tűnt. A megbeszéltek szerint csütörtök este nyolckor beszélgethetek korlátlan keretek között Sebasitannal. Ha már úgyis beszéltünk, megkérdeztem a PR-csajszitól, hogy véletlenül nem tudja-e a kedves kolléga számát. Nem tudta. Pech. Úgyhogy egy sóhajtás kíséretében dőltem hátra az ágyon, azért, hogy egy perccel később kelhessek is fel, mivel a telefonálást nem adhattam fel.

A lehető leglassabb tempóban csoszogtam ki az öt méterre levő konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét, tudván, hosszú lesz a mai éjszaka. A fekete éltető nedű elfogyasztása után belevetettem magamat a „Fernando Alonso PR-osának felkutatása” című akcióba, ami huszonöt perccel később sikerrel kecsegtetett, egy interjúidőponttal a kezemben tértem vissza a laptopom elé.

Felültem az ágy végébe, ölembe vettem a gépet, de a cikk megírása előtt még rácsörögtem Tonyra.

– Mi van veled, hogy hajnalok hajnalán hívogatod az embert? – morrant a telefonba. Hupsz. Ja, hogy már fél kettő.

– Csak gondoltam szólok, hogy megvan az interjúidőpont. Vettel csütörtök este nyolc, Alonso péntek reggel kilenc.

– Nagyszerű. A holnapra lehozandó cikkel hogy állsz?

– Több mint jó. A bevezető fele, szinte kész – vigyorodtam el, mert tudtam, hogy Tony ebben a pillanatban kezdi el szálanként kitépni azt a szép, szőke haját. – Nyugi, nem sokára befejezem. Max egy óra, és megy. Megcsörgetlek majd. Addig aludj egyet – kacsintottam, bár tudtam, hogy úgysem látja. A telefont az ágyamra dobtam, és újból beletemetkeztem a cikkbe. A tőlem megszokott meccsösszefoglaló volt. Kész tényeket állítottam szembe egymással, helyenként megfűszerezve a saját véleményemmel. Erre mondta azt Tony annak idején, hogy ezeket az emberek vagy imádják, vagy ki nem állhatják. Köztes állapot nincs.

Egy órán belül valóban végeztem vele. Átfutottam, majd küldtem is mailben a főnökömnek, és ment a csörgetés is. Kikapcsoltam a laptopot, letettem a földre, majd fáradtan, úgy, ahogy voltam, ruhástól dőltem végig a kicsiny szobámban levő franciaágyon. Az álom szinte azonnal elnyomott.

Azáltal, hogy Tony lényegében három és fél nap szabadságot adott, rengeteg időm volt, amit szinte már nem tudtam mivel elütni, így szabad óráimat is a szerkesztőségben tengettem. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, úgyhogy Csabi mellett üldögéltem, és állandóan belekotyogtam a cikkébe –ami tulajdonképpen az enyém lett volna. Nem haragudott érte, inkább egy hálás köszönömmel díjazta, mivel álmából zavarta fel a drága főnök úr azzal, hogy nézze a meccset, és a keddi számba hozzon egy cikket. Egyébként is, szerettem a hangulatát a szerkesztőségnek. Rengeteg embert ismertem, és a többségükkel jó is volt a viszonyom.

Csütörtök reggel beültünk az egyik fotóslánnyal egy kávézóba meginni egy kapucsínót, és átdumálni az élet nagy dolgait. Heni egyike volt a legjobb barátaimnak, és többnyire, ha interjút mentem csinálni, őt vittem magammal fotósnak. Ezúttal azonban egyszemélyes küldetésen voltam. A kávé után elköszöntünk egymástól, ő pedig egy kacsintás kíséretében sok szerencsét kívánt a hétvégére. Hazautaztam a hőn imádott pesti tömegközlekedéssel, és otthon gyorsan összedobáltam egy sporttáskába négy napra elegendő ruhát – biztos, ami biztos. A gépemet magam elé helyezve feküdtem végig az ágyon. A jobb alsó sarokban található órára pillantottam. Fél tizenkettőt mutatott. Úgy gondoltam, időm bőven van, és háromkor ráérek elindulni a reptérre. Belekezdtem egy filmletöltésbe – habár a laptopom tele volt meg nem nézett filmekkel illetve sorozatokkal, de az újítás sosem árt alapon, rányomtam a „letöltés” gombra. Beraktam egy Dr.House részt, és azzal a lendülettel el is aludtam.

Amikor felébredtem egyből az órát kezdtem el nézegetni, és sokkos állapotban ültem az ágyamon. Hét óra tizenegy. Hát nyolcra maximum akkor érnék ki a pályára, ha tudnék teleportálni – vagy hoppanálni esetleg. A teljes kétségbeeséshez közeli állapotban hívtam a repteret, hogy mikor megy a következő gép Frankfurtba – mint a Nürburghoz legközelebb eső nagyvárosba. Féltizenkettő Tökéletes. Foglaltam egy jegyet rá, hívtam egy taxit, majd miközben a lakást zártam hívtam Tonyt.

– Jó estét! Van egy aprócska, ici-pici probléma… – felsóhajtott. Tudtam, hogy tudja, hogy megint elgyökérkedtem. – Lekéstem a gépem. De féltizenkettőkor megy a következő, arra foglaltam jegyet. Viszont lenne egy olyan kérésem, hogy keress valahol nekem szállást, és foglalj le egy szobát vasárnapig. És kárpótlásul megpróbálok hozni futam utáni interjút is. Ja, és valakit be tudsz szervezni, hogy a frankfurti reptérre jöjjön ki elém? Köszönöm, imádlak. Leteszlek, mert még Vettel PR-osát is fel kell hívnom. – kinyomtam a telefont,

– Britta Roeske.

– Jó estét! Regina Pintér vagyok, a magyarországi Nemzeti Sport magazin egyik újságírója. Vasárnap este beszéltünk meg telefonon egy interjúidőpontot Sebastiannak. Ma estére. Az a helyzet, hogy akadt egy kis munkám a szerkesztőségben, ezért csak most tudok elindulni otthonról. A gépem hajnali egykor ér Frankfurtba, tehát le kell mondanunk a mai interjút. Viszont az a kérdésem volna, hogy lehetséges-e a holnapi nap folyamán valamikor egy beszélgetés? – a taxisofőr egy leheletnyit sem nézett idiótának, hogy angolul karattyolok a hátsó ülésen.

– A két szabadedzés között van egy szabad harmincöt perce, ha az megfelel. – Tudtam én, hogy rendes csaj.

– Tökéletes lesz, köszönöm. – utáltam, a mézesmázos stílust, ahogy az ilyen sajtós picsákkal kell beszélni. A többség olyan volt, mint aki hatalmas szívességet tesz azzal, hogy a pártfogoltja időt szakít ránk, senki, alja újságírókra. Bár, ha jobban megnézzük, valójában így is volt. Tudom, lehetnek kivételek, meg csúnya dolog az előítéletesség, de néha kell. Mellesleg meg Roeske-t még egész szimpatikusnak tartottam.

A reptéren kiváltottam a jegyemet, majd az első felszólításnál fel is ugrottam a gépre. Egykor valóban ott álltam a frankfurti repülőtéren. A telefonom egyből bekapcsoltam, amin várt egy sms Tonytól, hogy szobát foglalt, de sajnálatos módon senkit nem tudott szerezni, menjek taxival. A hotel címét azért elküldte. Rendes.

Fogtam egy taxit és a sofőrnek angolul lehadartam a szövegem. Az arckifejezéséből ítélve sokat nem értett, így nagyot sóhajtva előkotortam azt a kevés némettudásom, amivel rendelkeztem. Hál istennek, a címet megértette, így nem volt szükség további magyarázkodásra. Révén közös nyelvünk nem nagyon volt, az út csendben telt, csak a rádió szólt halkan. Belemerültem az utazás monotonitásába, csak arra figyeltem fel, mikor a kocsiból időközben kiszálló sofőr megkocogtatja az ablakom. Kifizettem a fuvart, majd egy intés kíséretében elköszöntem, és besétáltam az előttem álló hotel előterébe.

A recepciós csaj arcán tükröződött, hogy minimum a pokolba kíván, hogy így hajnal három körül beállítok hozzá. Hadd ne mondjam, hogy én miket gondoltam. Kikértem a szobám kulcsát, majd a sporttáskámmal a vállamon a lifthez mentem. A harmadikon levő szobám tanulmányozásához nagyon nem volt hangulatom. Az ajtón egy nappali szerű helyiségbe kerültem, ahol a bejárattal szemközt egy tolós üvegajtó volt, jobbra pedig egy mahagóni ajtó. Elmormoltam egy halk imát, annak reményében, hogy a hálót találom ott. Szavaim meghallgatásra találhattak, mert a szobába belépve egy franciaággyal találtam szembe magam. A sporttáskát levágtam az ajtóban, fehérneműre vetkőztem, a telefonomon gyorsan ébresztőt állítottam, és bedőltem az ágyba, hogy csekély négy órát alhassak.

Bevezetés

2011-08-17T16:37:00.001+02:00

Nos egyelőre még kicsit kaotikus a hangulat az oldalon, tudom. De idővel ez változik majd, ígérem. Akik a Dance for your life-ról tévedtek ide, azok lehet, hogy olvastak már egy ilyen címen tervezett történetemről. Az az alapja ennek is, csak egy-két vargabetűt beleiktattam.
Az igazság az, hogy volt az az ötletem meg egy másik. És két sztorira nem lett volna időm, de mindkettőt meg akartam írni. És ha külön megy mindkettő, akkor egy idő után unalmas, és elfásult lett volna. De így kábé három egyszerű változtatással összeraktam a kettőt, és mindjárt egyszerűbb a képlet.

De hogy egy kicsit a történetről is halljatok. 2015-öt írunk. Kimi Raikkönen a rallyban és a NASCAR-ban tett kikacsintás után visszatért a Forma1-be, méghozzá régi csapatához, a Ferrarihoz szegődött Fernando Alonso mellé. A Vörös Bikák nagycsapata, pedig leváltotta az ausztrált, és helyére a kisebbik spanyol Alguersuarit ültette a szőke német mellé. A finn visszatérése évében megszerezte második világbajnoki címét, Jaime pedig egy RedBullba rázódós év után kétszer is a dobogó legtetején állhatott - 2013-ban és 2014-ben is begyűjtötte a világbajnoki címet. A Ferrarinak és a RedBullnak nincs más ellenfele, de ettől függetlenül a versenyek izgalmasak, és a 2015-ös világbajnoki címért vállvetve harcol a négy kétszeres világbajnok pilóta - szinte már fej-fej mellett.
És ezen felül adott egy huszonhároméves magyar újságíró lány. Sportújságírás terén tevékenykedik, amikoris a főnöke kivezényeli a Német Nagydíjra, hogy csináljon interjút a tabella vezetőjével, illetve az előző futam győztesével. Így keveredik bele a Száguldó cirkusz ágas-bogas világába, és barátkozik össze a RedBull német csillagával, valamit a Ferrari spanyol "bikájával". Majd a hétvége után ahogy hazaér, a főnöke azzal a hírrel fogadja, hogy a Hungaroringre is ki kellene menni. A péntek, szombat és vasárnap mindhárom napját kint tölti. Azaz csak töltené, csakhogy szombaton az őt kísérő fotós azzal a lendülettel, ahogy jött el is megy, főhősnőnk pedig ott marad teljes magányában a mogyoródi pályán, és gyalog kényszerül hazaindulni. Ám az út folyamán lelkes megmentője akad egy kék szemű spanyol személyében, aki van oly kedves, és hazafuvarozza az egyedül maradt lányzót. Hogy aztán miként s hogyan épül be a száguldás világába, és mi az, ami már amúgy is odaköti? Vagy hogy ki az, aki a régi sebeket végleg el tudja vele feledtetni? Nos, idővel kiderül.

Szóval röviden tömören ez a történet eleje, de amint pénteken hazaértem, felteszek egy nagyon rövid, prológust, és talán még hétvégén az első fejezetet is, de ezt nem garatnálom. Mivel itt, ahol most vagyok, gépem ugyan van, de fantasztikusan magas intelligenciaszintemnek köszönhetően nem hoztam magammal sem ennek a dokumentumjait, de a TT-ét, így "munka nélkül" vagyok. De ígyérem otthon bepótolom. ;) Remélem tetszeni fog a történet, és akár most, hogy mit gondoltok róla, akár a későbbiekben megajándékoztok egy-egy kommenttel. Köszönöm előre is.

millió puszi:
Dorcsy